VKP #1 | Csak függőnek lenni...

Először is, nyilván most csodálkozás járja át a szívedet, hogy ’hmm, eddig nem volt ilyesmi a from panka with love-on’. Jól tudod! Hónapok dilemmája után sikerült leküzdenem a félelmemet és jelentkeztem a mintegy 70 bloggert összekötő közösségbe, a Vigyázz! Kész! Posztolj! bloggerei közé, ahol közösen írunk és egy időben osztjuk meg a gondolatainkat az aktuális témáról. Erre az alkalomra Ágihanna, a Szelencetitkok blog inspirációgombóca és írója adott témát, mégpedig, hogy írjunk a mindenféle titkos, kevésbé titkos, kedves függőségünkről.

Nekem ez az első alkalom a közösségben, pont egy olyan téma, amin rengeteget gondolkodtam, hogy hogyan tudnám magamévá tenni, mikor adott, hogy milyen nem-túl-pozitív függőségeim voltak eddig, vagy olyanok, amiket már mindenki tud, pl. fotózás, írás, alkotás, könyvek gyűjtése, esős idő, ősz, ilyesmi... Szóval ültem egy helyben, feküdtem, aludtam rá sokat... aztán eszembe jutott.

A krumpli.

Na most, ne tessék nevetni ezen! Szinte már a véremben van hogy szeretnem kell a jó burgonyát, hiszen pont a krumpli magyarországi őshazájából származom (még akkor is, ha ez többnyire csak legenda)! Még krumplifesztiválunk is van, esszük mi a burgonyát: törve, zúzva, sütve, főve, olajban és anélkül, alufóliában tűzbe dobva, majd onnan kihalászva, forrón, hidegen, sósan, borsosan, vegetával (!), egészben, héjában és anélkül, tallérnak, hajónak, hasábnak vágva, mindenhogy! Szóval körülbelül úgy vagyunk vele, mint Gombóc Artúr a csokoládéval...

Tudom, hogy az én agyam egy kifürkészhetetlen és rendkívül összetett szerkezet, ahol a bonyolódások miatt olyan kapcsolódások jönnek létre, ami másnak nem biztos, hogy eszébe jutna – nyilván ezért kellett ráébrednem a többi nem drasztikus függőségemre a krumpli segítségével.

Itt van például – az internet.

Régebben mondjuk rosszabb volt, úgy egy pár éve, mára már gyógyuló félben lévő internetfüggő vagyok. Ha nem számítjuk a Pinterestet. Vagy a blogokat. Vagy az online játékokat. Oké, ezeket ne számítsuk, és akkor nincs is probléma az interneten eltöltött idővel. Ez is csak a változásom, lehet, hogy tényleg öreg lelkem van, ahogy anyukám mondja, mert néha tényleg öregnek érzem magam ezekhez a dolgokhoz – közösségi média, blogok, okostelefon és mindenegyéb, még csak 26 vagyok, de mégis olyan érzés, mintha ez már a következő generáció játszótere lenne, talán ezért is változott a függőségem többnyire csak kényelmi szintű internet-szükségletté. :)

Aztán ott vannak a cicák is.

Mennyire akarok egy cicát az albérletbe is! Tudom, tudom, van Pami, meg Zellerke, de ők nem itt élnek, és valljuk be, 3 havonta egyszer látom őket, már lassan meg sem ismernek. Kis puha szőrgombócot akarok, ide vele! Dorombolást akarok!

Oh, hát már majdnem elfelejtettem. A család is!

’Felnőtt’ létemre, továbbra is, eltántoríthatatlan módon függök, ha másképp nem is, érzelmileg a családomtól. Imádom őket, és tudom, hogy nekem vannak a legcsodálatosabb hozzátartozóim! Nem zavar különösképpen, hogy a legjobb barátnőm az anyukám, legjobb barátom pedig az öcsém, sőt, még az sem, hogy apukám (még mindig) ellát, ha nem is napi szinten, de heti szinten biztosan a saját tapasztalataival. Talán ez a legnagyobb függőségem, neveltetésből és a fránya öreg lelkemből kifolyólag – szeretem a családomat. :) Marcus-ról nem is beszélve.

Ha idáig elértél, talán már kitaláltad. Ha szeretnéd megkapni a helyes hierarchiát, olvasd visszafelé, hogy megtudd, mi a legnagyobb függőségem! :) 

Íme, mások függőségei:

I'm sorry english speakers, you will have to click the link below, sadly :( But! You get extra (different) photos as well! :)

Lapszéle | Hobbiszenvedély

Ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy feltöltsem a blogot mindenféle személyiséggel, ezért is gondoltam, hogy jó ötlet lenne, ha néhanapján az ügyeletes gondjaim-bajaimon kívül azokról a dolgokról is írjak szösszeneteket, amik nem közvetlenül rólam (de közvetve azért rólam is) szólnak, viszont foglalkoztatnak/lenyűgöznek/érdekelnek. Nem tudom, hogy ez mennyire lesz sikeres, de nyilván most is, mint mindig, nagy szeretettel várom a hozzászólásaitokat és a leveleiteket is a témával kapcsolatban, mindig örömmel olvasom őket. :) 

Ma szeretnék egy kicsit a hobbikról, tevékenységekről értekezni, előre is bocsánat az ugrándozásért és a sok névért, de már most mondom, hogy mindenki, akit említek, érdemes, szerintem egy google keresésre, vagy minimum egy kattintásra a nevükre. :)

Az egész egy kattintással kezdődött, mint mindig. A minap szembe jött velem Lindsey Stirling-gel kapcsolatban egy videó, amit Devin Graham aka Devin Super Tramp készített egy magyar ugróköteles lányról, Bánhegyi Adriennről.

Nos, ez az egy mondat már egyedül is több csodálnivalót hordoz magában a részemről. Egyrészt, Devin minden alkotása kiváltja belőlem a jól ismert 'úúú' érzést, ami nem más, mint a teljes és feltétlen elképedés. Másrészről Bánhegyi Adrienn fantasztikusan ugrókötelezik, jó nézni, szórakoztató, ráadásul előtte nem is hallottam róla, így még nagyobb öröm, hogy megláthattam egy újabb tehetséget. Utána pedig jött a következő löket 'úúú', hogy nem csak Adriennről készült ilyesfajta videó, hanem a Face Team-ről is! (A már talán ismerős nevű Face Team fiatalságom egyik meghatározó eleme volt, csillogó szemű elsős gimnazistaként - 2005-ben, nagyon régen volt - láttam őket először az iskolánk névadójának ünnepén, felemelő élmény volt.)

Elmerengtem rajta, hogy végülis mi lehet a titka a sikerüknek. Persze, most mindkét magyar példa, amit felhoztam sporttal kapcsolatos, ráadásul nem épp a hagyományos értelemben vett sportról van szó, de, azt hiszem, itt van a kutya elásva: nem hagyományos. Pont azért, mert a saját stílusukra alakítják át azt, ami már sok-sok éve ugyanúgy működik. (Ahogy azok az egyéniségek is, akikről általában a blogon szoktam írni) Én úgy gondolom, hogy ez csak igaz elhatározással és elkötelezettséggel lehetséges. Én keveset értek a sportokhoz, viszont ha a saját életemet veszem, akkor mindig azt gondoltam az erősségemnek, amit szeretettel tudtam csinálni, mert ahhoz annyira ragaszkodtam, hogy ha le is törtem párszor, akkor is vissza tudtam menni hozzá.

Úgy gondolom, hogy a hobbiknak nagyon jó az élettani hatásuk. Oldják a stresszt, kikapcsolnak, arra ösztönöznek, hogy a saját határainkat feszegessük, és ha ilyesfajta kitartással társul, mint a felső két példában, akkor igazi nagy sikereket is el lehet érni velük. Sajnos, a környezetemben nem sok embernek van konstruktív szabadidős elfoglaltsága. Ezzel egy bizonyos szintig szerintem nem is baj, a gond akkor kezdődik, amikor már csak destruktív dolgokkal foglalkozik, illetve fontossá válnak a nem építő jellegű tevékenységek. Ez nem jó. Így, egy részünk megvalósítatlan marad mindenképpen. Az emberek többsége nyomot akar hagyni, de ez nem megy anélkül, ha a saját személyiségünket se tudjuk kiteljesíteni. Régen nem volt ez ilyen meghatározó jelentőségű, de ebben az információs társadalomban egyre többet és többet akarunk, egocentrikus társadalomban élünk, amivel szintén semmi baj sincs egy bizonyos határig, csak figyelni kell, hogy az egocentrizmus a jobbik énünk kiteljesítésére vonatkozzon, ezért, bíztatok mindenkit arra, hogy keresse meg azt az építő jelentőségű hobbit, ami a szívéhez közel áll. 

Esti elmélkedések | Én vagy nem én?

Ronda, nagy, fekete paca lesz ez a blogom makulátlan pozitivitásán, de mégis szeretném, ha nem múlna csak el úgy, ami bennem van és szeretném, ha a személyiségem és az életem kérdései is itt helyet kaphatnának. Ez a poszt most nem a boldog panka lesz, ezért, kérlek tekerj lejebb, ha most másra vágysz :)

Abban a pillanatban, amikor abba a helyzetbe kerülsz, hogy mások nézik esetleg, hogy mit csinálsz rögtön rád nehezedik a kérdés: mégis... hogy csináld, ahogy te hiszed, hogy jó, vagy legyen meghatározó mások véleménye? Végülis egy síkon már mások véleménye is számítani kezd, ha tovább akarsz lépni. Feljebb. Előre. Meg kell felelni a sok elvárásnak. De valamiért nálam a kettő nem egyezik meg. Szinte soha, de mostanában valószínűleg olyan korszakon megyek át, amiben még nehezebben értetem meg magam a körülöttem lévő világgal. Nem vagyok összhangban a rezgésekkel, nyilván.

A fotózás esetében ez abban merül ki, hogy amíg én vígan elgondolkodom és elálmodozom egy képemen és örömmel konstatálom, hogy 'igen, ez az, ami a fejemben van, majdnem megfelel az általam vélt valóságnak' addig a másik síkon a következő kérdés fordul meg  néző fejében: 'ez mi ez? de most komolyan: ez mi, és miért nem olyan, amilyen eddig volt? Mi történt vele, elfelejtette, hogyan kell használni a fényképezőgépet?'

Kedves néző, ki kritikát formálsz rólam és a látásmódomról és szemétnek nevezed az alkotásom: nem felejtettem el, remélem. Nem vagyok nagy, ősi tudás birtokában, de amit eddig elsajátítottam az már az enyém, és nem veszi el tőlem senki. Nehéz leírni, de akkor veled van a baj. 

(Ez lenne az ideális alkotói hozzáállás, amit viszont még nem sikerült teljes mértékben elsajátítanom, igazad van)

Miért nem olyan, mint eddig volt? Ehhez nem kell alkotónak lenni ahhoz, hogy a választ tudjuk: mert a dolgok változnak. Állandóan. A gondolatok, az egész világ egy olyan körforgás része, amiben muszály alkalmazkodni. Én így adaptálódok, hogy változtatom azt, ami bennem van, és ezáltal azt is, amit alkotok.

A másik kérdés, ami ma felmerült bennem: miért fáj annyira, ha azt bántják, amit létrehoztunk? Azt hiszem, a saját esetemben rá is leltem a válaszra: nekem minden megmozdulásom ilyen térem a lelkem egy részét képezi, nem csak egy fotóról van szó. Rengeteg gondolkodás és beépült szó eredményei és akkor, mikor baj  éri őket, a lelkem egy része sikít, ordít, majd hirtelen elcsöndesedik. Akkor valami megszakad bennem.

Mint most. Csak úgy, megszakad.