Emlékszem, novemberi nap volt, amikor rácsodálkoztam, hogy milyen fantasztikus inspiráló emberek
vezetnek blogokat. Addig a napig azt hittem, hogy a blog szó jelentése nem más,
mint (szó szerint) ’híresség után sóvárgó tinédzser képzelgései online felületen
való közlése’. Amilyen viccesnek hangzik most, annyira igaz volt. Habár a
fotózásban már benne voltam egy ideje, nem nagyon jött velem szembe online
magazin, sőt, még olyan oldal sem, ahol felnőtt emberek osztották meg
gondolataikat az interneten (közösségi médiát leszámítva, természetesen). Azon
a novemberi napon viszont, valahogyan elérkeztem az online világ egy olyan,
eddig számomra rejtett zugába, ami végül megváltoztatta az életemet és belőlem
is lelkes amatőr írót/bloggert változtatott.
Terveztem, írtam, fényképeztem, terveztem, készítettem, fényképeztem,
írtam, posztoltam, posztoltam. Úgy éreztem, hogy azon az óriási zöld mezőn,
amit internetnek hívunk, ahol már számtalan virág jelent meg a magokból, amit
mások ültettek, végre nekem is van egy kis részem! Az én kis kertem!
Aztán jött egy időszak, amikor nem éreztem, hogy tudnék valaha is írni
megint, de végül újra beleugrottam a blogolásba, ezt ismételgetve egymás után.
Majd volt egy olyan idő, amikor egyáltalán nem foglalkoztam se a bloggal se a
fotózással... azt hiszem, ez volt az idő, amikor vastag hóréteg telepedett a
kertemre. Hosszú és kemény tél volt, és mint minden hosszú és kemény tél után,
a tavasz olyan jól esett, mint a lélegzetvétel.
A blog hemzseg a bejegyzésektől, amiben bocsánatért esedezem, hogy nem
írtam, pedig csak azt kellett volna látnom, hogy nekem a nyár nem tart örökké
és mint a hangya, La Fontaine meséjében, még jobban és többet kell terveznem
előre, ha azt szeretném, hogy a telek enyhébbeknek érződjenek.
Úgyhogy ma leülök, és írok. Bizony, ma lesz a napja, hogy a rengeteg
gondolatot és ötletet, ami a fejemben kavarog, végre szavakba öntöm, szabadjára
engedem, oda, ahol majd vidáman meredeznek, mint a réti virágok.
◊
I remember that day in november, when I realized, that there are fantastic
inspirational people writing blogs. Until that day, I honestly believed (out of
my experiences) that blogging means ’teenager’s daydreams about being a
celebrity couple, shared online’. It was as true as hilarious it sounds today:
even though I took photos actively already, I never really came across an
online magazine where adults shared their thoughts on the internet (if you
don’t count social media, of course). On that day in november, somehow I
arrived to this place existing in the online world, that eventually made me
want to try writing/blogging.
I planned, I wrote, I took photos, I planned more, I crafted, I took more
photos, I wrote, I posted, I posted, I posted... I felt like I had a little
section of the huge field that we call the internet, filled with flowers that
grew from seeds planted by others. I had my own tiny garden!
Then a time came, when I didn’t feel I was gonna write again, but after my
struggles, I came back to blogging, rince and repeat. There came a different time,
when I fully neglected my blog and my photography... I think we can call this
the time of winter, when a thick blanket of snow fell on my flowers. It was a
long cold winter, and as always, at the end of a long cold winters, spring came
with a relief of the first breath after a long time.
The blog is full of the posts in which I am trying to apologize for not
writing, even though I just realized that all I should’ve done is do some extra
planning, like the ant in La Fontaine’s novel, so winters wouldn’t feel as much
of a stress.
So today, I will write. I will sit here and write down all the thoughts
coming to my mind, then I will release them, let them be free, so they can go
and bloom in my tiny garden.