DIY | Papírvirágok zsebkendőből

Remélem, jól kiörömködtétek magatokat húsvét alkalmából! A blogon már rég nem volt semmi kreatív vonal, inkább elmentek a lelki dolgok irányába (szerencsére a visszajelzéseitek megerősítettek abban, hogy ez is oké, és ezt sem bánjátok). Szerettem volna valami mást is csinálni, ami nem csak festegetés és szárnypróbálgatás, hanem olyasmi, amit bárki könnyen elkészíthet kis időn belül is. Ráadásul akármikor jól jöhet pár gigantikus papírvirág ajándékdíszítéshez, füzérgyártáshoz, 'művirág'-csokor összeállításhoz. Rengeteg képet készítettem miközben gyártottuk őket, jól esett egy kicsit kattogtatni a fényképezőgépet is - ezekből azért megpróbálok lefaragni, hogy ne legyen irtó hosszú bejegyzés egy ennyire egyszerű dologból. 

Amire szükséged lesz hozzá:

• Minél több rétegű papírzsebkendő (vagy kis méretű szalvéta)
• Vízfesték (ha ombre-szerűt szeretnél, mint én)
• Tűzőgép
• Olló

A nagyon egyszerű mégis hosszú leírása az elkészítésének pedig itt következik:

1. Opcionális lépéssel kezdve, vízfestékkel és sok vízzel húzz vonalakat a zsebkendő két szélére - ennek a száradását sajnos meg kell várni (illetve hajszárítóval rá lehet segíteni, csak arra kell figyelni, hogy ne szálljanak papírzsebkendők a fürdőszoba minden szegletébe a meleg levegő hatására :) )

                                                                                                         ◊

I hope you were having fun with all the Easter festivities with your loved ones! It's been a while since I went with the creative niche on my blog, it was all soul-things recently (thankfully according to your reactions you didn't mind it that much). I wanted to do something else too, that is not only painting and trying, but a little project anyone can do even with little amount of time on their hands. This is how I decided to share the way I make decorations for various purposes, like embellishing giftboxes, making buntings or just a fake flower bouquet. I took millions of photos while making these, it felt so good just holding the camera - I will try to upload less than I first wanted so it won't become an enormous blogpost for something so easy as this fake flower!

What you will need:

• Layered paper tissues (or small napkins)
• Watercolor (if you want the kind of ombre effect I made)
• Stapler
• Scissors

Here's all the steps you need to take to get your paper flowers:

1. Starting with an optional step, with lots of water draw lines on the edges of your paper tissues - you will have to wait for them to dry completely (or if you are impatient like me, get a hairdryer!).

2. A száradást követően szedd szét rétegeire a zsebkendőt, majd készíts belőle kupacokat. Nekem 2 zsepire volt szükségem, hogy 8 réteget kaphassak.

2. After the drying, take the tissues apart to their layers, and make piles of 8 of them (I needed 2 tissues for 8 layers).

3. Hajtogass legyezőt a rétegekből, hajtsd félbe, majd tűzőgéppel tűzd össze a közepét.

3. Fold a fan from them, fold it in half then use your stapler to staple the middle of it.

4. Most következik a forma kiválasztása! Nekem személy szerint jobban tetszik, amikor kerekre vágom a legyezők végét. :)

4. Choose a way to cut the edge of your fan! I would recommend using the round one, I like it so much more than the spiky one! Experiment with different forms! :)

5. Nyisd szét a legyezőt és a rétegeket egyesével kezdd el hajtogatni a virág közepe felé.

5. Open your fan and fold up the layers towards the middle of your flower. 

Kész is vagy! Igaz, ez tényleg nem volt egy nagyszabású DIY a blogom életében, ennek ellenére egy kisebb online tanulósdit fontolgatok a blogra a közeljövőben, remélem, az kompenzál titeket! Legyen szép hetetek! :)

You are done! This wasn't really a huge DIY project on the blog, but I'm planning a much bigger kind of learning project in the upcoming months, hope that will compensate for it! Have a nice week! :)

Lysitime | Köd

Már volt így, már volt ilyen. Már voltam egyedül, már olyan sokszor. Csak a csönd, csak a falak, csak a gondolatok. Minden nap belesimul a szürke masszába és én szédülök a nyomása alatt. Csak egy vékony aranyszál csillog a szürkeségben, összeköt téged velem. De ez a massza... Vak vagyok, néma vagyok és süket is talán. Nem látom az utat, nem tudok kiáltani, nem hallom, ha hívsz. Nem is vagyok benne biztos, hogy tényleg ott vagy a ködön túl, talán nincs is vége - talán pont ez a lényeg, hogy köd legyen és szürkeség. Csak engedne már el. Csak emelkedne már fel. Csak tudnám, hogy emeljem fel. Már azt sem akarom, hogy más emelje helyettem.

Emelted már te is, bele is roppantál. Nem csak te, hanem az a kis aranyszál is elszakadt, ami annyira különlegessé tett minket. Nagyon sötét lett utána, de nem várhatok rád, hogy eltüntesd a szürke maszlagot. 

Egyedül vagyok ebben a sűrű ködben, nincsenek aranyszálak, nincsen senki, te sem vagy. Csak én vagyok és ez a kiáltás, amit nem hallasz. Fáradt vagyok, aludni vágyom, talán most az egyszer nem a masszáról álmodom, talán nem ébredek fel a bűntudatra, hogy belehúztalak a saját szürkeségembe. Talán most az egyszer legalább álmomban meghallom a hangodat a túloldalról.  Talán... talán... talán most az egyszer valaki más is meglátja, hogy ködben vagyok, talán most az egyszer nem teszlek téged tönkre, a segítőmet...

Minden nap ugyanolyan. Minden nap belesimul a szürke masszába, minden nap csak erősíti a másikat a szürkeségével. Mindig ugyanolyan, mindig növekszik és már nem csak bennem, már körülöttem is sűrűsödik. Te pedig minden nap visszajössz és próbálsz átjutni a ködön. Minden nap kiáltasz, várod, hogy meghalljam. Minden nap hozol egy új aranyszálat, az egyetlen dolgot, aminek a csillogása csak egy kicsit is megtöri a semmiséget. A semmiséget, amit minden nap megpróbálsz megemelni. 

Sajnálom, hogy belehúztalak. Sajnálom, hogy tönkremész a súlya alatt és azt is sajnálom, hogy nem segíthetek neked az emelésben. Nem tudom, hogy tudod-e, érzed-e a túloldalról, de szavakba se tudom önteni, hogy mennyire hálás vagyok érte, hogy itt vagy minden nap - köszönöm. 

                                                                                                        ◊

It's been like this, it all happened like this before. I've been alone, alone so many times. Only the silence, the walls, the thoughts. Every day is getting melted into the gray mass and I feel dizzy under its pressure. There's nothing but a tiny golden string twinkling in the darkness, connecting you to me. But this mass... blinds me, mutes me, deafens me. I can't see the way, I can't guide you with my voice, I can't hear you calling. I'm not even sure anymore if you are there, on the other side of this fog, maybe this fog has no end - maybe this is the whole purpose of everything - having a fog that never ends. Only if it would let me go. Only if it would lift. Only if I would know how to lift it. I don't even want anyone else to lift it for me anymore.

You tried, it broke you. Not only you, but the golden string, that made us so special got torn in the process too. It made an even bigger darkness before, but I can't wait for you to lift my fog.

I am lonely in this thick darkness, there's no golden string, no other around, not even you. I am alone with the screams you can't hear. I'm tired, I wish to sleep, maybe this time I won't dream about this mass, maybe guilt won't come to wake me telling me how horrible it is that I dragged you into the fog. Maybe this time I will hear your voice from the other side. Maybe... Maybe... Maybe someone else will come too this time, so I won't ruin you, my only helper...

Every day is the same as the previous one, empowering each other with their own grayness, getting melted into the smooth fog. Same as always, yet always stronger than the day before, not only inside of me, but growing outside of me too. Yet every day you come to rescue me, trying to get through the fog. Every day you shout in hopes of me hearing you. Every day you bring another piece of golden string, the only thing that has the power to break the grayness with its shimmering. The grayness that you try and lift every day.

I'm sorry I got you into this. I'm sorry the weight of it is unbearable even for you, and I'm sorry I can't seem to be able to help you with the lifting. I don't know, if you know, or feel from the other side, but I don't think I can even express how grateful I am for you being here every day - thank you.