[Overshare I.] Elegem van!

UPDATE: Itt van, mi történt velem mióta ezt írtam, ha érdekel - köszönöm mindegyikőtöknek, hogy gondoltatok rám! 

Elegem van! Bizony felkiáltójellel, és talán még egy párat hozzá is lehetne csapni ehhez az egyhez, hogy ne magányoskodjon itt, mert még akkor sem tudná tökéletesen átadni, amin az elmúlt legalább 7 de inkább 10 hónapban keresztülmentem. 

Ott kezdődik az egész, hogy tabu és nem is szabadna leírnom, és meg se forduljon a fejemben, hogy rákattintok a közzétételre, pláne megosztásra, mert ezt a történetet még a from panka with love sem bírja el, de ha a blogom nem, akkor talán én sem, lassan. Az, hogy kikívánkozik belőlem, nem is kérdés, már hetek, hónapok óta szinte minden órában visszatérő téma a családban az egészségi állapotom, nem csak én, hanem mindenki próbál megoldást találni körülöttem, de az egészet csak egy ördögi körnek érzem, bizakodás minden orvos előtt, és amikor végre külső segítséget kapok, egy egész medencényi kilátástalanságban mártózom meg, csak hogy újra bizakodóra száradhassak.

Nagyon személyes a dolog, de őszintén szólva úgy érzem, hogy bátornak kell lennem, legalább valahol kiadni, hogy mi történik, mert attól még, hogy nem borítottam asztalt egy-két emberre az elmúlt évben, nem azt jelenti, hogy 'mégis csak oké' volt, vagy hogy jók a szakmájukban.

A történet női problémákról fog szólni, és bizony mindent le fogok írni, ami történt, ahogy történt.

Történt ugyanis, mint egy 5 évvel ezelőtt, hogy azon kaptam magam, hogy valami nem oké. A menstruációm nem akart abbamaradni, én gyengültem és mellette gömbölyödtem, pedig semmi nem változott az életvitelemben (a népszerű nézettel ellentétben a kövér emberek nem feltétlenül azért kövérek, mert sokat esznek, vagy nem mozognak, én pl. ebben az időben minden nap 20 km-t bicikliztem és úgy érzem az étkezésem sem volt tele 'szeméttel'), ami erre okot adott volna. Sokáig is tartott elmenni életem első nőgyógyászati vizsgáltatára, ahol az orvos pökhendi módon megjegyezte, hogy egyértelmű a probléma forrása, bírálta, hogy ugyan ilyen fiatalon mégis milyen aggódnivalóm lehet, amit gyógyszeresen is próbálnak megoldani, csak menjek, pasizzak be, aztán minden rendben lesz, hiszen látni még ilyen kövér embereket is boldog párkapcsolatban élni! Természetesen magam alatt voltam, viszont kaptam egy gógyszert, ami 5 nap alatt visszaállította a ciklust, a következő kb 9 hónapban lefogytam 40 kilót és minden rendben volt. Azt leszámítva, hogy anémiás lettem, ami nem is csoda, hiszen sokat vártam, mire összeszedtem a bátorságot, hogy orvoshoz menjek,

Az évek folytak, nekem közben sikerült 'bepasiznom kövér létemre is', fogyott a vas, hogy kikeveredjek az anémiából, de sose sikerült teljesen. 

Tavaly ősszel megint elkezdtem rosszabbul érezni magam, a ciklusok közötti idő megnőtt, mígnem februárban odáig jutottam, hogy a menstruációm egyszerűen nem maradt abba. Újra. Elemi erővel lecsapott, szinte felkelni nem voltam képes az ágyból annyira fáradt voltam, ami a csak rosszabb és rosszabb lett az idő múlásával. Tanulva az előző esetből, két dolgot tudtam: nem ugyanahhoz az orvoshoz, de irtó gyorsan el kell jutnom szakemberhez. 

A magyar egészségügy közben olyan, mint a balesetek, 

mindenki olvas róla, hogy milyen, de azt hiszi, velük nem történhet meg ez a dolog, amit mi egészségügynek nevezünk. 

Egy teljesen ide nem tartozó alkalommal például, április elején kórházba kerültem, csak egy éjszakára. Mentő vitt el a pánikbetegségem miatt. Megkérdezte a mentős, hogy milyen a ciklusom, mondtam neki, hogy rossz, 6 hete vérzek. Majd az orvos megnézi. A nagy Budapesten. Már maga az, hogy eljutottam kórházba pánikbetegség miatt is megrémített, mert rögtön a zártosztályra viszik az ilyeneket (vagy legalábbis velem ez történt, természetesen Marcus nem jöhetett velem). Akkor találkoztam először  idén a teljes szakmaiatlanság teljes tárházával. 

- 6 hete vérzik? Megesik, nem gond az, inkább arról meséljen, hogy milyen érzés teljesen haszontalannak lenni az életben? 

- Nos, én nem érzem, hogy az vagyok, írok, fényképezek, festek és szeretek mindig új dolgokat kipróbálni...

- Én bennfognám magát pár hétre, biztos helyrejönne. - Mindezt aközben, hogy a betegeket, gondolom zártosztály lévén, vagy nem tudom, még ilyenben nem volt részem azelőtt, konkrétan levegőnek nézték.

A 'pszichiátriai ülés', ami a zárójelentésemre került a folyosó kellős közepén ÁLLVA zajlott, miközben egy maréknyi beteg próbált az orvostól érdeklődni arról, hogy mikor várható változás az állapotukban. Majd az orvos eltűnt az irodájában, ahol megírta a jelentést, kb. háromnegyed óra múlva tért vissza: 

megnéztem a blogját. Igen, mit gondol? Hogy nincs stílusa, 

mindenkinek csak tetszeni akar. Na, hogy a kutya rúgja meg, speciel Önnek most nem akarok tetszeni. Ezek után este 11-kor 'engedtek el', úgy, hogy fogalma se volt, hogy hol vagyok, merre menjek, megy-e egyáltalán HÉV ilyen későn (rövid válasz: nem). Testvérem valahogy intézett egy taxit nekem, így jutottam haza.

Mivel a menstruációs kérdésbe bele se mentünk, ezért elkezdődött a vadászat nőgyógyász után, én gömbölyödök, mint annak idején, addig is, vérvétel ( ekkor volt vas: 5 umol/l a normális 9-30 umol/l) és hormonológiai tesztek, hogy már azzal ne menjen az idő. Áprilisban. A kapcsolatrendszernek köszönhetően sikerült kitalálni, hogy hormonproblémáról lehet szó, mert annak idején, 5 évvel ezelőtt is hormonkezeléstől lettem jobban. Hormonológiai központ, remek szakorvos (legalábbis az intternet és közvélemény szerint). végre megvan az időpont, augusztusra. 

Minden egyes nap. Egyre nehezebb felkelni. 

Minden egyes nap, egyre nehezebb még ülni is, mert a fejem egyszerűen nem bírom megtartani. Folyamatosan szédülök és számolom vissza a napokat augusztusig, hogy végre eljussak a hormonológiai központba. 

Végre eljön a nap, kezünkben a vérvétel és hormonvizsgálat eredményével, a hölgy nagy mosollyal és erős kézrázással köszönt, én rögtön megállapítom, hogy ő milyen kicsi, engem meg milyen nagynak gondolhat. Bemegyünk a kis irodába, megkérdezi miben segíthet. Elé toljuk az eredményeket és mivel rám nem is néz, anya (szintén egészségügyi háttér, 35 éve a szakmában) próbálja elmagyarázni, a problémát és hogy mi történt az elmúlt 5 évben, de mintha a falnak beszélne. A hölgy rám néz, közli, hogy rajtam csak a gyomorgyűrű segít, én kétségbeesetten próbálom elmondani neki, hogy én azt szeretném, hogy legalább ránézzen arra a rohadt vizsgálati eredményre, és ne csak arról beszéljen hogy kövér vagyok, mert PONT rossz ok-okozati láncot állít fel magában... 

Hát, ha már 5,5 hónapja vérzik az nem jó. No shit. 

Na, de majd én adok önnek olyan orvost, aki segít, megállítjuk a vérzést aztán gyomorgyűrű.

Kimegyünk, újabb időpont, szeptember 11-re az újabb nőgyógyászhoz, aki endokrinológus is, úgyhogy nagyon tökéletes párosítás, csak bírjam ki szeptember 11-ig. Ezen a ponton kezdtem szedni a vérzéscsillapítót, naponta 3-szor, mert kiderült, hogy most már háziorvostól is lehet ilyet kapni, viszont ekkor már annyira gyenge voltam, hogy az amúgy kis albérletben csak az asztaltól ágyíg úgy meg tudtam szédülni, hogy néha a földön kötöttem ki. Hajmosás és zuhanyzás egy időben szinte lehetetlen akciónak bizonyult, mert annyira elfáradtam, hogy azt hittem, hogy a 10 perc állás után már csak négykézláb tudok elmászni valahogy az ágyig. ahol meg tudok szárítkozni. 

Szeptember 11-én épp az orvos előtti zuhany közben sötétedett el minden, mivel egyedül voltam otthon, amikor felébredtem, teljesen biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni egyedül kikecmeregni onnan. De sikerült. És megintcsak elmentünk orvoshoz. 

Az asszisztensig jutottunk.

Onnan küldtek el minket, mert kiderült, hogy a doktornő nem pont ott rendel, ahol egyébként a honlapon írva vagyon, hanem pont egy másik épületben, ahová át lehet battyogni gyalogosan. Nekem battyogásról már szó sem lehet ezen a ponton, de ezzel együtt, a '2 perc séta' (már ha nem az ájulás szélén állsz) pont elég volt arra, hogy lekéssük az időpontot a 'menő és keresett' orvosnál.

Telefon a vidéki kórházba, ahova tartozom. Anya barátnője. Tud egy jó orvost. Időpont: október huszonvalahanyadika. Na, de immáron 7 hónapja menstruálok folyamatosan. Hajjaj, jöjjön jövő héten. 

Szerdán hazajöttem, vidékre, csütörtökön újra bizakodás, most talán történik valami. És történt is. Az orvos, ahogy meglátott már mondta, hogy borzalmasan nézek ki (ezt egyébként sokat hallottam az utóbbi  pár hónapban, bármelyik vámpír megirigyelhetné a bőröm színét). Még vizsgálat előtt kijelentette, hogy valószínűleg vért kell, hogy kapjak, majd az esetemet semmibe vevő kollégáira irányuló bosszankodás következett. Megvizsgált, menorrhagia/hyperplasia és 10 percen belül egy ' SÜRGŐS! T. Nőgyógyász, azonnali curettage (7 hónapja vérzik)' feliratú beutaló 'boldog' tulajdonosa lettem, amivel két órán belül jelentkeznem kellett a kórházban. 

Tehát műtét. Tehát kapok vért. 

Út közben anyával arról beszéltünk, hogy legalább vége lesz. Végre vége lesz. Nem fogok ájuldozni ágy és szék között és végre tudok úgy zuhanyozni, hogy nem feketedik el a világ.

De nem lett vége. Összeszedtük a dolgaimat, a vércsoportvizsgálat eredményét (mert azon is voltam már előzőleg), a hormonológiai és vérvételi eredményt, és elindultunka  kórházba. Nem az első küretem lett volna, így nagyon nem aggódtam, főleg, hogy ha kapok vért is, akkor nem lehet túl nagy gond. Újabb orvos, megvizsgál. Ön kövér. Na, ne mondja, sose vettem még észre. Azt hiszem, hogy a kórházban valami felsőbb, közös gondolatmenet által azt hiszik a nővérkék és az orvosok, hogy a beteg automatikusan tudja, hogy mit kell tennie, nem tudok másra gondolni, mert nem hiszem, hogy még az ájuldozásom és részeg járásom ellenére is mosolyogva közelítettem meg őket, sűrű köszönömök és bocsánatok között, mert ugye, egészségügyi dolgozó lánya, még gyerekként láttam, hogy hogyan tanulnak, hogyan vannak gyakorlaton és hallottam a történeteiket a bunkó betegekről, nehogy pont ÉN gyarapítsam már a kört.

Nem is tudom, hogy hogyan írjam le az egészet... 

Doktor megvizsgál, ránézek a lapra amit írt, KÖVÉR. Mellette a diagnózis a nőgyógyásztól, aki a beutalót adta, 7 hónapja vérzik. Kórházi papír: 1 napja vérzik. Teljsen hülyének néznek? Na nem baj, lehet, hogy arra gondol, hogy 1 napja erősebben, de nem pont az ilyen helyek kellenének, hogy olyanok legyenek, hogy nem azon gondolkodunk, hogy ' na, mire gondolt a költő?'

Nővérkéknek nem megy a kommunikáció. De a legalapvetőbb kérem és köszönömök sem, nemhogy a 'ne aggódjon' vagy az ennél még komplikáltabb 'jó kezekben van'. Inkább csak sértődött kifejezéssel keresi a vénát rajtam, hogy hogy merem azt megtenni, hogy nincs vénám, ráadásul még vért se tud venni már, mert 2 percig tart mire a fiola felét megtölti. Mire oda kerültünk, hogy meg kellett mérni a vérnyomásom, amit az egyik kórteremben lehetett csak megtenni, mert a mandzsetta nem óriásokra, mint rám való volt, és amit mellesleg a nővérke nem tudott elindítani, addigra már volt is mit mérni a vérnyomásomon, de gondolom az arcomra fagyott mosoly is elárulta nekik, hogy nem igazán vagyok a legboldogabb. Főleg, hogy a távolból hallottam az épp ügyeletes orvos hangját, amint éppen kitessékeli a 'kisérőmet', anyát, aki azért jött, hogy egyáltalán azt figyelje, hogy mikor esek orra a botladozásomban olyan kedves szavakkal, mint 'minek van itt egyáltalán?' 'menjen innen kifelé de rögtön'. 

Kaptam szobát, megjelent a nővérke egy injekcióval, mi ez már. Injekciót most beadom farba. Jó. Nem ehet és nem ihat este 7-ig. Jó. Pihenjen. Jó. Egy órán belül megjelent Marcus, akit a főnöke teljes vészhelyzetként elhozott hozzám Pestről (jó fej vagy, Joacim, imádlak!), és minő meglepetés senki sem tudta őket kitessékelni őket, mert nem hogy svédül, de angolul se beszélt még az orvos se, így kénytelenek voltak engem megkérni, hogy modjam meg nekik, hogy itt minden nagyon szigorú és ne tessék veszélyeztetni az egészségemet. Felállok az ágyról, te jó ég, mi történt a derekammal, szerintem meghúztam vagy valami, sose fájt még ennyire. Kitotyogtam, hogy legalább egy pár szót váltsak Marcusszal, de a derekam! Majdhogynem el kellett tényleg küldenem őket, mert kibírhatatlanul fájt. Miután elmentek, anya hív, beszélt a barátnőjével, aki szintén ott dolgozik. Megkedvesednek a nővérkék tőle - és tényleg, kicsit később meg is jelent a kislány, hogy botrányos a vérképem, az a csoda, hogy még járni tudok, ja, meg hogy ha szeretném, kerítenének valami tej-és gluténmenteset is, ja, de amúgysem ehetek, úgyhogy bocsika.

Eljött az este 7, a vérzés tényleg elmúlt. Orvos megállapította, hogy 

lám, mosolyog, lám, nem vérzik, szedjen vasat 

(és ezen a ponton mondtam, hogy igen, szedem, dupla adagot már egy pár éve, de nem is hagyta végigmondani) másnap mehet haza, ilyen hülyeség, hogy küret, meg vér... Modern orvostudomány! Egyetlen injekció! Másnap reggel megjelent az éjszakás nővér. Injekció farba. Jó. Pihenjen. Jó. 8-kor megvan a zárójelentés, mehet haza. Jó.

Nincs vérzés. Modern orvostudomány! Még egy injekció és olyan vagyok, mint új koromban! Csak épp ájuldozom. Jön még egy hölgy a hormonvizsgálatos papírommal, megkérdezem tőle, hogy esetleg akkor visszakaphatnám-e az ultrahang felvételt és a diagnózist, amivel a nőgyógyász megállapította, hogy küretre van szükségem? Nem. Miért? Mert azzal utalták be. De nem volt küretem. De nem is kellett. Mehet haza.

A pénteki napot azzal töltöttem, a tegnapot, amikor kikerültem a kórházból, hogy mintha 80 éves lennék, úgy topogtam ágytól székig, mert annyira fájt a derekam. Mitől? Az oxytocintól. Mi volt az injekcióban? A gyógyszer, amit szedek már egy hónapja hatás nélkül. Mi van a zárójelentésemen? Hogy 'therapiankra rendbejött' és hogy 'hormonológiai vizsgálat szükséges'. Miért nem nézték meg a hormonológiai izsgálat eredményeit? Ki tudja? Hol vannak a kórházi vérvétel eredményei? Nem lehet tudni, mert csak egy kivonat avan a zárójelentésen a NORMÁLIS értékeimről, a vas, ami az anemiát okozza meg sincs említve.

Ma hogy vagyok? 

Kilátástalanul. Úgy érzem, a belsőm kiforog éppen, úgy vérzem, mégis, se vért, se a megfelelő javasolt ellátást nem kaptam meg. Miért kellett erről írnom? Mert nem tudom, mikor lesz vége, nem tudom mivel LEHET vége. Nem tudom, kihez forduljak. Örülök, hogy megtaláltam a nőgyógyászt, aki végre komolyan vett, de az ő javaslata se számított a kórházban. Nem azt mondom, hogy a küret minden álmom, de az igen, hogy ennek vége legyen, mert nem tudom, meddig húzom ki még így. Annyira szeretnék meggyógyulni, de annyira kevés hitem van már az orvosokban, akik csak egymásra mutogatnak, hogy kinek kéne segítenie megoldani a problémát... Én meg csak ülök itt ma, megint vérzem, de legalább volt egy nap, amikor nem, na, meg mosolyogni is tudok.