Itt ülök a képernyő előtt (több napja, több ízben) várom, hogy jöjjön az ihlet, hogy mégis hogy kezdhetném el ezt a bejegyzést, mert ha valaki, akkor én biztosan nem vagyok egy párkapcsolati guru. Már megírtam és kitöröltem legalább három lehetséges bevezetőt arról, hogy miért is akartam mindenképpen a távkapcsolatomban tanultakról írni, mert mind hamisnak tűnt, egytől egyig. Egyik fabula volt, a másik rejtélyes metafora a gondolatmenetemről, a harmadik arról tanúskodott, hogy az a rengeteg ismerősöm rögtön mind távkapcsolatba került, és nincs is jobb ember, akitől kérdezhetnének, de... Nem mesét akarok, nem misztifikálni a gondolataimat, sőt, nincs is sok barátom, aki folyamatosan kérdezgeti, hogy hogy történt mindez, csak éppen pont annyi, és éppen azok, akikért már érdemes is végiggondolni, hogy mit tanultam abban a 10 hónapban, amíg sikerült a 'táv' szócskát eltávolítanunk a kapcsolat elől. Az ő kérésükre - nem tea mellett kuckózás közepette, hanem megosztható formában, újra magamat állítom porondra ezzel az ismét rendkívül személyes és talán kicsit narcisztikus témával. Előre bocsájtom, amolyan disclaimer-ként, hogy ez csak saját tapasztalat, nem szentírás, tényleg csak az én (mi) utam (utunk) azt hiszem, mindenkinek maguknak kell megtalálni, hogy mi a fontos és hogy fog működni minden... Íme, ezeket tanultam én a távkapcsolatomból, amik később a nem-táv verzióra is érvényesek lettek.
Őszintén és nyitottan, bízva egymásban
Talán a legelső volt a megannyi lecke közül. A bujdosás, a nem-elmondás, a folyamatos elutasítások után, belefáradtam abba, hogy próbáltam kendőzni a problémákat (tudjátok, amikről folyamatosan írok most már a blogon is), a rózsaszínre festett gondolatok egyszerre kifakultak és ott álltam én szürkén, azzal a fejemben, hogy 'na, innentől nem érdekel, hogy ki mit gondol az interneten rólam, miért is ne lehetnék akár egyszer is őszinte'. Ez a kapcsolat volt életem egyetlen olyan kapcsolata (bármilyen, nem csak szerelemről beszélek most), ami hamisság, megtévesztés nélkül jött létre és azóta is azon módon növekszik és ez rendkívül különleges érzés. Nem voltak játszmák, hogy kinek kell hívni, mikor szabad válaszolni az üzenetekre, sőt, nem volt szükség a jól bevált, 'nem beszélünk egymással napokig, hogy a másik hiányoljon'-stratégiára, nem kellett egy Cosmo-praktika sem. Szinte kéz a kézben jár a nyitottsággal - titkok és rejtegetnivalók nélkül valahogy minden egyszerre tisztának és könnyűnek tűnt, annak ellenére is, hogy nem voltunk együtt, nem kételkedtem egy percig sem, hogy talán nem szeret, van valaki más az életében, elhagy, ha jön a lehetőség arra, hogy valakivel lehessen, aki könnyebben elérhető, mint a 2-3 havonta történő találkák.
Csacsogni, csacsogni, csacsogni!
Egyrészről kicsit bugyuta dolog csacsogásnak hívni a beszélgetést, másrészről viszont minden benne van, amire gondolok - lehet (és kell is) beszélgetni az élet nagy dolgairól, világmegváltó ötletekről, álmokról és félelmekről, de ugyanakkor a még a legbanálisabb dologról is. A hogyant az első pontban megtaláljátok, pluszba hozzátenném, hogy kertelés nélkül, abban bízva, hogy na, majd a másik kitalálja a gondolataimat (ebből kb. mindig félreértés születik), a mennyit pedig mindenki maga dönti el, tudjátok, kinek mennyi esik jól. Nekem a sok - ezt szerintem bárki megerősítheti, aki találkozott már velem. :) Talán ezért is, mi folyton beszélünk, a mai napig is, teljesen mindegy, miről, mindegyik kis beszélgetés rengeteget adott a kapcsolatunkhoz, még akkor is, amikor már nagy fáradtságunkban éjnek évadján csak annyit tudtunk mondani skype-on, hogy 'meep meep meep', mint két kicsi robot. Ezen felül pedig, talán, ami még ennél is fontosabb része a kommunikációnak: nem keresni a konfliktust. Nincs értelme azon veszekedni, amin nem lehet változtatni, azon meg főleg nincs, amin lehet, ezt a mai napig is igyekszem betartani (
a svédeknek ez alapjáraton megy).
Kitartani mellette
...akkor is, ha megkérdőjelezik a kapcsolatotokat. Mert mindig van valaki, akinek jobb rálátása nyílik az egészre, jobban tudja, hogy mi jó neked, vagy legalábbis megjegyzi, hogy ő ezt sose tudná csinálni és egyébként is, nem létezik, hogy nem találnál valaki közelebbit. Legrosszabb esetben pedig azt, hogy nem is igazi kapcsolat, hiszen nem is vagytok együtt. És bár a legtöbb esetben teljesen ártatlan dolgokból erednek ezek a gondolatok (például féltenek), nekem néhanapján elég nehezemre esett szembenézni a ténnyel, hogy a környezetemben nem támogatnak annyira, mint amennyire szeretném. A nap végén ugyanakkor csak az számít, hogy én tudtam, hogy bizony nem álmodom, és nem akarok mással lenni csak azért, hogy boldogok legyenek a környezetemben élők. Ha már itt tartunk...
Bátornak lenni
Nekem már az előzőekben leírtakhoz is nagy bátorságot kellett mutatnom, de semmi volt ahhoz képest, amikor először találkoztunk a való életben is. Én, jó szokásomhoz híven próbáltam halogatni, meg eltussolni, annak ellenére, hogy nagyon akartam találkozni vele... Rettegtem. Mi van, ha nem tetszem neki, azon nyomban hátat fordít és megy vissza Svédországba? (hozzáteszem, hogy zsenge tini koromban sokat lógtam online és volt egy pár barátom, találkoztunk és természetesen nem tetszettem nekik, úgyhogy utána már nem is beszéltünk) Nem ez történt, túl is éltük az első hetet, utána jött az igazi bátorságpróba. Menjek én, egyedül Svédországba, először, repülővel. Idegen országba a démonjaimmal. Abban az időben épp meditációs terápiára jártam egy pár hónapig (ami egyébként a legjobb megoldás volt az állapotomban), így valahogy sikerült eljutnom nekem is Svédországba, annak ellenére, hogy ezt is megpróbáltam eltussolni. Szerencsére a józan eszem felül kerekedett az amigdalámon és utána egyre könnyebb lett: bátornak lenni költözéskor, bátornak lenni saját döntésekben és
itt a blogon is, több ízben... Bár nekünk még legalább két lépés hátra van a közeljövőben, ami az eddigieknél is több küzdelmet jelent a részemről, már megtanultam, hogyan legyek bátor és tegyek a kapcsolatomért, így remélem, hogy a jövőben is hasonlóképp sikerül minden akadályt leküzdenünk.
Hála
Ugyancsak személyiségemből adódóan sokszor szoktam elgondolkodni és hálásnak lenni akár a legapróbb dolgok miatt is, nem tudom eléggé nyomatékosítani, hogy mennyire fontos ez. Hálásnak lenni az együtt töltött időért, hogy ténylegesen ilyen közelről megtapasztalhatom, hogy mennyire mások lehetnek más nemzetek, azért, hogy egyáltalán megtaláltuk egymást (hiszen mekkora esély van erre egyébként is), hogy megtehettük, hogy találkoztunk minden 2-3 hónapban, hogy a családom támogatott miután találkoztak vele, hogy találtunk egy, talán másoknak kis sötét lyuknak tűnő, lakást, ahol csak mi vagyunk... A lista pedig folytatódik, akár napi szinten is és nem félek kimondani, hogy köszönöm, mert úgy érzem, meg kell köszönnöm mindent, mert habár az élet pár területén kevésbé vagyon kiváló, rendkívül szerencsésnek érzem magam.
◊
I've been
sitting here, blankly staring at my screen for a while now waiting for the muse
to kiss me on the forehead and tell me how I should start this post. I'm not a
relationship guru, no news there, maybe this is why it feels a bit
uncomfortable to talk about it so openly. I wrote and deleted three different
opening thoughts with that 'just something fake is going on here'-feeling going
on on why I wanted to talk about my long distance relationship. One of them was
a straight up tale, the other was a mysterious metaphor about how my thoughts
work, the third one was about all my friends getting into long distance
relationships lately, but... I don't want tales or mysteries, I also don't have
many friends who ask me about it, just the right ones, who deserve getting what
they asked for, which was me talking about how my relationship worked out in a
share-able form. I feel it's a bit too personal of a topic to be present on
this blog, but I'll try my best to share my experiences. In advance, as a disclaimer,
please note, that this is not a guide book - I just hope that there is some use
of this piece. :) So...here's what I learnt from my long distance relationship,
that got carried into our non-long distance version too.
Honestly,
openly, trusting each other
Probably my
first lesson from many. After years of hiding myself, not telling, series of
rejections I got tired of being dishonest about my problems (you know, the ones
I constantly keep writing about on the blog too), the pink tinted thoughts lost
their colours, and there I stood gray with the single thing on my mind, that
from then on, I just not going to care what someone else thinks of me on the
internet. This one relationship in my life (any, I don't only mean love) was
the only one that hasn't had any mislead or deceit when it formed and grew the
same way since then - it's a really precious feeling. There was no games, who
should call, when you should answer messages, and never once I needed any of
the Cosmo-girl practice either. It held hands with openness - without secrets
and hiding, everything seemed (seems)
clear and light, despite the fact that you don't breathe the same air. I
never had a doubt in my mind that he didn't love me, or he had someone else in
his life, or he would leave me for someone who is not 2-3 months of meeting
away from him.
Keeping the
chit-chat going
It's a bit
silly to call all conversations going on between us chit-chats, but on the
other hand it grabs the very meaning I want to say with this: you can talk
about the real deals in life, how to save the world, dreams and fears, but at
the same time the most common, dorky topics are important too. The how-to is
already presented above, I would add, that it should be straight too (trying to
get someone to guess your thoughts might end up in a misunderstanding). How
much communication? Well, as you like - I like a lot, that's quite obvious, if
you ever met me. :) Mabye this is the reason why we talk all the time to this
very day, about anything, every single tiny chat gave some life to our
relationship, even those where we were just saying 'meep meep meep' like little
robots on skype, in the middle of the night. And above all this lies the
enormous law of not seeking conflicts. There's no need to argue about something
you can't change, even less need about things you can change, and I personally
try to keep this rule in sight all the time (swedes have a natural sense to avoid conflicts, thankfully).
Standing up
for each other
...even when
others keep questioning the relationship. Because there's always someone out
there, who has a better view on things, who knows what's good for you, or at
least makes a comment about how they couldn't do what you're doing or that you
should find someone who is closer, or that it's not even a relationship, since
you are not together per se. Most of the time these comes from the purest of
places (caring, for example), I sometimes found myself hard to face the fact,
that the people around me weren't as enthusiastic as I wanted them to be.
Bottom line is, the most important thing is that I knew I didn't want to be
with someone else to please my environment. Speaking of...
It requires
strength
I already
felt like I needed lots of strength for all the things listed above, but it was
nothing compared to the amount I needed for actually meeting in real life. I,
as expected, tried to procrastinate, and at the same time couldn't wait to meet
him, finally... I was terrified. What if he would just turn around and go back
to Sweden instantly when he sees me? (let me add, when I was a young teen, I
was hanging out on the internet a lot, and had some friends I made online who
didn't even want to be my friends anymore when we met, so I guess I got a bit
scarred :) ) This is not what happened though, we survived our first week
together (not that it needed to be *survived*), and there came the bigger
challenge. Going to Sweden, alone, on a plane, for the first time. A different
country with my demons. At that time I was attending meditation therapy (which
was by the way the best way so far fighting my state), so somehow I still
managed to get there. Luckily my common sense was stronger than my amygdala,
and I tried to make it into a habit: being brave with moving, with personal
decisions, with even the topics I'm writing about... At least two other steps
await in the near future that needs bravery for us, which need even more
fighting with myself, but I do hope, that the past experiences will come to my
aid to convince myself, that we can overcome anything together.
Being
thankful
It comes
from my personality, I think, that I'm eternally grateful for the tiniest of
things, and I can't stress enough how important this is. Being thankful for the
time we get to spend together, that I can experience what it is like to live
with a person from another culture, that we found each other in the first place
(like what is the likeliness of that? :) ), that we could meet every 2-3
months, that our families supported us, that now we have our own place (even if
others see it as a tiny dark hole). And the list goes on with every day. I'm
not scared to say thank you, because I feel I have to thank everything, because
even though I might be a bit scarred and less perfect than others, I feel like
I'm the luckiest of all.
