VKP? Mi a szösz? Nem más, mint a Pillecukor blog szerzőjének ötlete, a Vigyázz, kész, posztolj! bloggerkihívás rövidítése, melyben nem teszünk mást, mint adott témakörről írunk, egyszerre. Ezen a héten a téma: kapcsolatok... Ugrálnak a gondolataim, igen nehezemre esik az írás mostanában, de nem szerettem volna kihagyni ezt a lehetőséget - az életem tele van olyan nem mindennapi kapcsolódásokkal, olyan emberekkel, akikről naphosszat tudnék merengeni, hogy milyen csodálatosak. Tudom, ezt néha meg is teszem a blogomon is, de nem bánom, hogy a világ látja, hogy fantasztikus emberek vesznek körbe.
Ez a történet, ami azt illeti, pont a tegnapi napom. A családomról és persze a kapcsolódásról fog szólni...
Be vagyok zárva, be vagyok zárkózva. A külvilág nem is létezik. Itt vagyok, egyedül. Egész nap érzem, hogy a falak őriznek. Nincs értelem, nincs levegő, nincs semmi, csak az üresség és a rohanó órák. Aludni vágyom. Ha lehet, egész nap. Marasztal az ágy, nehéz minden porcikám. Utasítom magam...
- Kelj fel! Ébredj! Ma is nap van!
- De minek? Mi lesz más, mint tegnap volt? Hasznos leszek? Nem hiszem.
- Csak kelj fel és csinálj valamit?
- De minek? Tisztára suvickolhatom az egész lakást, tanulhatok naphosszat, akkor is ugyanígy fogom érezni magam.
Nem tudom, hogyan, de mégis megtalálom az erőt, hogy felemelkedjek. A fejemben teljes, mindent eltakaró szürke köd uralkodik. Szédülök. Aludni vágyom.
Leülök a fotelba, bekapcsolom a laptopomat, nézem a fényt, ami jön belőle, de nem is biztos, hogy mindent látok. A világ tényleg csak egy kattintásra, pár billentyűnyire van. Beszélgetések a facebookon... Anya, öcsém, Aletta... Írnom kell valamit, de nem tudom mit, úgyhogy csak hagyom, ahogy van. Remélem, a telefonom is lemerült.
Még próbálkozok pár órát, de nem tudom mit írjak, úgyhogy hagyom és eldöntöm, hogy a legjobb, ha csak visszamászom az ágyba és alszom.
Eldőlök, mint a fa. Nehéznek érzem magam. Innen már nem kelek fel ma, biztos vagyok benne.
Kopognak.
Jaj, csak ezt ne. Ne kopogjanak. Miért kopognak?
Megint kopognak.
Fel kell kelnem. Eltántorgok az ajtóig... Kell egy kulcs. Mire megtalálom a kulcsot, már biztos vagyok benne, hogy anya áll az ajtóban, nem lehet a házmester, és ő az egyetlen akinek a közelben is dolgozhat.
Nyílik az ajtó...
Apa az! :)
Augusztus óta nem láttam. Bejön, de azt mondja, hogy csak 3 percet tud maradni. Ne! ... Maradj még... Csinálok kávét, és az sem zavar, hogy megjegyzi, hogy a mosogatóban lévő szennyes edényeket azonnal el kellett volna mosnom, nem még várni vele.
Leülünk és beszél, nekem pedig gyógyír, hogy itt van, velem. A szavai, mint a világítótorony fénye törik át a ködöt a fejemben.
Így vagyunk mi, még egy órát. Ugyan nem tudok túl sokat hozzátenni a beszélgetéshez, úgy érzem, nekem nincs is mit mondanom, hallom őt és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy itt van, és milyen jó, hogy maradt még egy órácskát.
Mikor mennie kell, anya is hív, (mégsincs lemerülve a fránya telefon) kérdezi, hogy vagyok. Van miről beszélnem. Apa itt volt és nem voltam bezárva! Beszélgetek még anyával, aztán még később apával és öcsémmel is... és be kell valljam, hogy minél idősebb vagyok, annál inkább szeretem őket.
Mások bejegyzései a témával kapcsolatban:
◊
English translation is after the jump, I'm sorry. (If I keep it too long, it messes up the visible blog posts :( )
