[Overshare II.] Igen: Megint túltolták, Béláim!

Mielőtt még utatokra engedlek titeket, hadd jegyezzem meg, hogy ha úgy érzitek, hogy változik a véleményem az egész esetről a poszt során, az azért van, mert valahogy sikerül úgy látni a dolgokat, hogy másnapra minden szebb, és mégse olyan szörnyű, ami történt. Így, tiszta fejjel, vidáman, a hazamenetellel a fejemben kezdtem neki ennek a bejegyzésnek ma reggel fél 5-kor, ami 7-től gyors derékba törés után egyenesen elvezetett odáig, hogy többízben bemutathattam, hogy lám vannak csodák: az anémiás is be tud mutatni drámai mérges járást. Nem is húzom tovább, így is rettentő hosszan írok megint, fogadjátok szeretettel a kórházi történetek második részét. :) (Valamint, mellékelem a kórházi élményeket, amiket még friss ropogósan firkáltam, mert úgy döntöttem, hogy pont jó lenne egy kis levezetőnek, ha összekötöm némi alkotással :) )

Itt ülök korán reggel a kórházi ágyamon, és azon tépelődöm, hogy mégis hogy a csudába kezdjek neki ennek a bejegyzésnek, amit mindenképpen meg kell írnom, de... nehéz, mit mondani, ma reggel. Egyrészt, mert a legutóbbi túlontúl személyes bejegyzésem után megint ráébresztettetek, hogy milyen támogató és fantasztikus emberek vagytok és az ilyesmitől mindig úgy érzem, hogy 'te jó ég, nem is érdemlem meg, hogy ilyen emberek olvassák, amiket irkálgatok'. Másrészt pedig, mert nem szeretném elkiabálni a dolgokat, deee... szóval úgy néz ki, hogy ma hazaengednek. 

Sok minden történt az elmúlt pár napban, miután rányomtam arra a megosztás gombra

ami után ti felháborodtatok, szomorúak voltatok, segítséget ajánlottatok és ezekért mind végtelenül hálás vagyok. Másra nem tudok gondolni köszönetképp, mint elmondani, hogy milyen irányt vett a történetem. Mert, haladok előre, bizony!

Szombaton hagytam abba ezt a nem túl pozitív, túlontúl kényelmetlenséget szító történetet, azzal, hogy csak ülök, és vérzek, de legalább még mindig mosolygok.

Ma csütörtök hajnal van, amikor ezt írom, és még mindig vérzek, és még mindig mosolygok, mert ez a vérzés már nem is olyan, mint előtte: ez már a műtét utóhatása, és ha hiszitek, ha nem, most nem látom vészesnek erről a pontról a helyzetet. Bezzeg a hét elején...

Nos, hétfőn a háziorvos megkapta a zárójelentésemet.

Emlékeztek, amin az orvosi csoda élő bizonyítékaként kijelentették: meggyógyultam. Legnagyobb meglepetésemre (és örömömre, így utólag), rögtön elkezdett nekem orvost keresni, hogy ha mást nem, legalább vért kaphassak. Hétfő, vagy maximum kedd, kórház újra, de most nem nőgyógyászat, hanem haematológia. Szerencsémre/szerencsétlenségemre azonban a haematológia teljesen tele, a nőgyógyászat viszont tárt karokkal váró állapotban volt hétfőre. Nem, nem, nem, nem. Csak ez járt a fejemben. Semmi nőgyógyászat, én nem akarok ugyanazon végigmenni megint! Pedig nem is nagyon volt választásom, mint kiderült. Anyukám barátnője volt épp az ügyeletes nővér, felvett, 

ne aggódj, minden jó lesz, Luca, ha minden rendben, már szerdán hazamehetsz. 

Nos, legalább nem idegen mellé kerültem, mert a csütörtöki szobatársam, akivel hirtelen barátságot kötöttünk, amit kórházi együtt morgolódásunk alapozott meg, annak ellenére, hogy már vígan otthon kellett volna lekvárt főznie (ha ezt most olvasod, ne aggódj, tudom, hogy valószínűleg nem ezt tetted, de a lelki szemeim előtt a lekvárfőző emberek mind erősek és egészségesek! :) ), még mindig ott volt. Tőlem vettek vért, újra vérvizsgálathoz, hogy másnap akár a transzfúzió is megtörténhessen. Teljes pánikban aludtam el. 

Ennek sose lesz vége. És nőgyógyászat, megint! Jaj, ne már.

Lehet, hogy ezért, meg a szédelgésem miatt már azt álmodtam, hogy valaki lelökött az ágyról és fel is ébredtem, de nem tudtam moccanni sem - talán ezt hívják lidércnek? Vagy egy formájának? Nem tudom, de utána már nem is bírtam aludni.

Reggeli vizit alkalmával az orvosok megállapították, hogy jé, megint itt van, még mindig kövér és nem gyógyult meg mégsem, és úgy mellékesen megjegyezték, hogy nem is az ő feladatuk, hogy meggyógyítsanak, hiszen ez endokrinológiai eset, tehát belgyógyászat, meg egyébként is, haematológiára lettem beutalva, nem ide. A következő három napra kiadták a 'ne egyen, ne igyon' utasítást, nem mintha kívántam volna bármelyiket is (már jó ideje nem kívánok enni-inni így sem), de lehet, hogy lefogyok, na. Utána pedig jött a horror, az igazi rémálmom, amit én el sem tudtam volna képzelni, hogy megtörténhet bármilyen univerzumban. 

Szóval, valahogy, valamilyen felsőbb erő vonzására a vizsgáló felé kellett gravitálódnom a vizit után, 

csak erre tudok gondolni, mert a nővérke ideges lábdobogtatás közepette kezdett sürgetni, hogy na, mi lesz, menjek már, meg egyébként is, mi az, hogy ájuldozom, itt nem szabad ájuldozni, kérem szépen. 

Az, hogy a vizsgálóba egyáltalán befértem, valójában valamiféle csoda lehetett, mert már 8 ember várt ott, néhányan épp a reggelijüket fogyasztva, üldögélve, vidám társalgásba feledkezve. Szerencsére, hagytak nekem is helyet a kis reggeli összejövetelen, mondhatni, én voltam a sztárvendég, épp a vizsgáló asztalon, ahol 'nagyra tát, drága' felkiáltással cirkuszi mutatványosként szolgáltattam a néznivalót a reggeli mellé. 

Kifejezetten obes. PCOS. Hyperplasia. 

Ezeket hallottam kétségbeesésem és szégyenem közepette. Semmi új, megint. Transzfúzió, meglátjuk, hogy egyáltalán műthető-e utána, műtét. Na, csak nem ez volt a beutalómon előző héten? Szálljon le a vizsgálóról, hát szétesik a vizsgáló alatta, öltözzön, de ne üljön le, az nem bírja el magát, drága. Ezeket pedig a vizsgálat végén a fülzúgás és ájulás közötti szakaszban, de a 8 emberből senkinek nem jutott eszébe, hogy hopp, talán nem kéne hagyni, hogy tényleg összeessen. a korábban lábrángós nővérke visszakísért a helyemre, én pedig végre azt csinálhattam, amit a nagy viccelődések és mosolygások közepette valóban szerettem volna. Sírtam. Sokat. 

Az egy gondolat, ami megnyugtatott, és rávezetett, hogy a sírás és elkeseredés nem a legjobb út, az 'csak' az volt, hogy egyszerűen nem kezdhetek neki se a transzfúziónak, se pedig a küretnek úgy, hogy azt hiszem, nincs már kiút. Tegyék túl magukat az orvosok azon, hogy kövér vagyok, ffs! Majd leszek megint nem ilyen kövér, volt már így. :) 

Megkaptam a branült, amit csak sikerült úgy behelyezni, hogy jelenleg sem tudom normálisan mozgatni a kezem, annyira fáj a helye. (apukám erre mondaná, hogy 'rossz munkát végezni épp addig tart, mint jó munkát, csak éppen kétszer addig tart, ha ki kell javítani'). Már egy ideje nem volt branülöm, de amikor volt, akkor sem éreztem és nem dagadt be a kezem tőle - így, úgy érzem, jogosan nevezem 'nem túl sikeresnek' a nővér próbálkozását.

Egyébként, a vérrel kapcsolatban 

- nem is kell talán mondanom, hogy mennyire ideges voltam miatta... Órákig feküdni egy helyben, hozzákötve valamihez, ha ez nem vált ki nálam pánikot, akkor semmi. Meg is lepődött topogós nővérke, hogy 160-as vérnyomással kezdjük, de miután lement az első adag, már 145, második 130 és a végére visszaállt a rend 120-asra, aminek talán pont fordítva kéne történnie, alacsonyabbtól a magasabb felé, de így van ez, ha az ember 'ideges típus'. :) Furcsa gondolataim támadtak a fejemben, miközben rá voltam kötve a vérre, és nem azok, amiktől mások tartottak, hogy 'úristen, valami más ember vére lesz bennem' meg, hogy 'mi van, ha valamit elkapok tőle', inkább olyanok, hogy 'talán van valami a vérében, amitől kevésbé leszek ideges', vagy 'milyen lenne, ha esetleg valami király emlékem lenne ettől az embertől', ami tudom, hogy sületlenség, de én mégis érdekesnek találtam. :)

- most vettem egy kis szünetet az írásban, mert már azt hittem, tényleg hazamehetek, de, szerencsére, annyi minden nem változott meg fél hét alatt, hogy minden úgy működjön, mint ahogy kéne, de legalább most már van erőm asztalt borítani is, de erről majd később -

Estére megint találkozhattam egy újabb orvossal, aki éjszakás volt - valamiért ennek az új, szép nagy pocakos úriembernek is kényszere volt megállapítani, hogy kövér vagyok és hirtelen nagyon elkezdtem sajnálni az orvosokat, hogy nekik foglalkozniuk kell velem, a kövér beteggel, pedig mennyivel esztétikusabb lennék, ha nem szedtem volna fel olyan 40 kiló körül. (bár akkor valószínűleg a psoriasis zavarná őket legjobban és azért sajnálnám a doktorokat, hogy rossz bőrű beteget kaptak). Igyon egy kicsit azért, ma már nem lesz semmi. Ittam is egy kicsit, belefeledkeztem a könyvembe, egészen addig, amíg le nem kapcsolták a villanyt 9-kor, hogy na, most már tessék aludni.

Hű, de lassan jön a vére, szorítson!

- pontosan ezekre a szavakra ébredtem fel, meg arra, hogy egy tű lóg belőlem 5-kor. Na, nem baj, minél előbb megállapítják, hogy hogy sikerült a transzfúzió, annál jobb, annál hamarabb mehetek a műtőbe, és szerda van, mehetek is haza! Reggeli rutin meg is volt fél hatra, már csak a várakozás maradt. Ne egyen, ne igyon. Igen, mára már tudom, hogy nem szabad nekem egyiket sem. 7 óra. Vizit. Na, akkor tessék vizeletmintát adni. HOGY MIT?? 2 órával azután, hogy felébredtem, úgy, hogy napok óta ittam összesen fél litert? Ugye most VICCEL?! Persze, megint csak az arcomra fagyott mosoly maradt, mert megmondani ezek közül bármit, nem is mernék - egyébként ez hogy van, hogy egyébként olyan egyszerűen elmondom mit gondolok róluk itt, de amikor előttük próbálok mosolyogva megjegyezni valamit, már a mondatot sem hagyják befejezni. Mondatot... nyitom a számat és már torkollnak is le. Mindesetre itt kaptam a második nagyobb pánikrohamomat kórházi maradásom alatt: hogy fogok én most itt produkálni, nekem nem kell és, te jó ég, mégis hogyan? Kimegyek a nővérpultkoz, branülös elküld, hogy most meg mit pánikol, akkor majd lesz valami, vagy nem.

Úgyhogy visszamentem izgulni a szobába a könyvemmel

mert bármelyik pillanatban mehetek a műtőbe. Közben érkezett egy látogatóm, anya volt tanítványa, én még ilyen pozitív lényt nem láttam élőben, aki fel is hívta afigyelmemet, hogy akár koncentrálhatnék a jó dolgokra is, amik a kórházban történnek. Össze is írtam a listát:

Mi a jó ebben a kórházban?

- jó a kilátás

- az ágy viszonylag kényelmes

- sok fa van, amit lehet az ablakból lesni

- közel van az otthonunkhoz

- lehet kócosan mászkálni és senkit nem zavar

Megdöbbentem rajta egy kicsit, hogy ő nem gondolja, hogy pozitívan látom a helyzetemet, pedig szerintem mindent elkövettem, hogy a lehető legrózsásabban nézzek ki a fejemből, próbáljam betudni valamiféle kisebbségi orvosi komplexusnak, hogy folyamatosan megszégyenítenek akár szóban, akár viselkedésbelileg. Mindenesetre anya tanítványa olyan volt, mint egy kis napsugár. Hmm, akár így is hívhatnám ebben a bejegyzésben. Ezúton is köszönöm! :)

Egyszercsak megjelent várakozásom és idegességem tárgya

az altatóorvos, hogy akkor most megyünk műtétre. Két másik beteggel. Jöjjön, üljön sorba itt ezen a folyosón, ahol nincs semmi, nem tud kimenni. Újabb rémes tapasztvlat valakinek, akinek van egy kis problémája a 'ne mozduljon innen' paranccsal. Mire kb. 20 perc múlva hívtak a műtőbe, úgy recegtem, mint a nyárfalevél, az altatóorvoson láttam is, hogyőis egy kicsit megijedt, hogy milyen magas lett 'hirtelen' a vérnyomásom. Szerencsére az orvos megjegyzését már csak messziről hallottam arról, hogy frissen, fitten, utána a zsibbadás, és következő pillanatban már vígan véreztem össze a kórházi ágyamat, mert a zöld valamit csak a térdemhez sikerült helyezni.

Bár időben kikerültem a műtőből, nem mehettem haza, egyszerűen mert annyira nem sikerült feltuningolni a vérképemet, hogy ne kellett volnamég egy éjszaka. Itt már minden csodás volt. Napsugár is visszatért, anyától kapott munícióval, vízzel és két darab croissant-nal, beszélgettünk, sokat, amíg mennie kellett. Leküzdöttem estére az egyik croissant-t, nem is vagyok biztos benne, hogy jól esett, de legalább 3 nap után valamit ettem is. Branülből addigra már annyira sok volt és annyira fájt a kezem, hogy megkértem a nővért, szedje ki, mert nem bírom, meg különben is, szép piros csík jelzi már a bőrömön, hogy meddig tart az a műanyag cső a vénámban. Esti vizit alkalmával, első alkalommal volt részem abban, hogy senki nem jegyezte meg hogy kövér vagyok/biztos sokat eszem/nem ment orvoshoz 7 hónapig, ezért rettentő hálás voltam az épp ügyeletes orvosnak.

Csak pozitívan, mantrázom magamnak

talán ezért is keltem ma ilyen vidáman. Utolsó nap reggel, vagyis ma, amikor ezt írom, már tényleg abba a hitbe kerültem, hogy jaj, ez nem is olyan rossz, mindjárt megyek haza, fél 8-kor zárójelentés, és otthon be is nyomok egy jó kávét, amire már hetek óta nem volt lehetőségem. Nem bírtam fél 5-nél tovább aludni, ezért úgy gondoltam, hogy amíg friss az élmény, akár le is írhatnám, hogy tudassam veletek, hogy körülbelül minden rendben van. Fél 7-kor elpakoltam mindent, már csak a könyv volt velem, vártam a vizitet.

És ott, a viziten kezdődött a vérnyomásom újabb tesztje.

Bejön az orvos 4 másik emberrel, én fülig érő szájjal ülök, várom, hogy megkérdezze, hogy nos, hogy érzi magát. Nem kérdezte meg, csak a lázlapot nézte. Felnéz. Megpróbálom felidézni a beszélgetést a lehető legnagyobb pontossággal, de ahogy forrt az agyvizem, úgy torzultak már a szavak is, amik a doktortól érkeztek.

- Nem tudom mit gondolt, hogy 7 hónap után, kivérezve ide mert jönni.

- Doktor úr, 4 orvosn....

- Nem érdekelnek a kifogások, nézzen magára, hogy néz ki? Ilyen súllyal örüljön, hogy egyáltalán foglalkoztunk önnel, aztán csodálkozik, hogy rendszertelenül vérzik.

- Igen, de tudja...

- És mik ezek a cukros lópikulák ott a szekrényen? * itt rápillant a második croissant-ra, a frissen facsart narancslére és a citromos ásványvízre a szekrényemen * Ne mondja már nekem, hogy nem eszik!

- Pedig, nagyon nem kívánok enni.

- Na, akkor a kérdés, ami mindent felülír - akar-e szülni valaha?

* én pedig csak arra tudok gondolni, hogy ebbe a világba gyereket szülni az én 'hibás' működésemmel... szegény gyerek *

- Nem tudom.

- Na, mert akkor mehet endokrinológushoz kivizsgálásra, ki tudja mi baja van, meg mellé egy olyan diéta, ami majd nemet mond a zabálására. Sokszor fog nemet hallani, csak nem, nem, nem. Menjen, keressen magának endokrinológust, szedjen fogamzásgátlót.

- De a doktor, aki beutalt, ő endokrinológus, nem? (igen, az egyébként, nincs kórházi háttere, nagy nem tetszésnek örvend itt)

- Hát, nem mondanám. Mindenesetre abba kell hagyni a féktelen evést. Szedjen vasat. Viszlát.

Nem baj, többet ide nem jövök. Csak pozitívan. Nagyon pozitívan, pedig itt már a sírás kerülgetett. Összepakoltam a maradék holmimat és vártam a zárójelentést, hogy mehetek haza. Már gyanús volt, hogy branülös nővér vidáman felém dobta a reggelit, a 3 szelet párizsit margarinnal. Közben anya kint vár, próbál dolgozni, már amennyit telefonon el tud intézni, zárójelentés nem készül. Új betegeket beköltöznek, új betegek élvezik az információhiányt és általános szidalmazást, orvosok és nővérek kávézgatnak, beszűrődik a vidám beszélgetés, én pedig erre ki is mentem, hátha épp lemaradok valamiről a nagy szobrozásban. Lehet, hogy megint buli van az osztályon, én meg csak ülök a csomagommal! Senki a láthatáron, el vannak bújva az üvegfal mögé. Tehát, még mindig nem készül a zárójelentés.

Na, nem gond, megnézem, mennyit tudok állni.

Épp eleget, hogy el tudtam olvasni beteg jogairól szóló törvény kifüggesztett példányát, ami egyébként itt is megtalálható, ha valakit érdekel, közben el is kezdtem gondolkodni, hogy ezek közül a jogok közül melyiket tudtam gyakorolni, mert úgy érzem van egy pár, amit simán csak elfelejtettek. No, tanulmányozás után gondoltam akkor ideje kitölteni a betegelégedettségi kérdőívet, amit sajnos nem találtam egyet sem, és nem is állt rendelkezésre. Ezen a ponton volt az, hogy bemutathattam, hogy mégis, milyen amikor visszatér a tűz, milyen szerencse, hogy már nem ájuldozom annyit. Átrobogok az adminisztrációra. 'Nem adom vissza az előző leleteket'-hölgy az előző heti kórházas akcióból kitessékel, hogy a doktor úrnak nem volt ideje még megírni a zárójelentést. Itt teljesen elhomályosodott minden. Ki akartam szabadulni végre, nem is tudom, hogy mit csináltam 1 órán keresztül, csak fel-alá járkáltam, miközben kedélyes beszélgetéseket hallgattam, majd bejelentették, hogy akkor épp ideje elkezdeni műtögetni. Zárójelentés nuku. Napsugár megjelent a pozitívumával, van ez így jelszóval, de valahogy itt már engem ugyan nem lehetett visszafordítani a helyes útra. Nem csak én, de anya, a kísérőm is úgy döntött, hogy ideje elindulni.

Hirtelen azt hittem a branülös nővér viccet kerekít

amikor valamiféle rejtett erőnél fogva úgy gondolta, hogy rendben van azt mondani anyának, aki már órákat vesztett addigra a saját tennivalóiból, hogy a doktor úrnak ez a munkahelye és dolgozik. Tehát kiderült: tényleg félisten a doktor úr. Nos, érdekes módon, 2 évvel ezelőtt, amikor borítékot kapott, a munkája tényleg a kávézás és csevej elé került, idén ez elmaradt, nem is érezte úgy, hogy jogom van távozni borítékolás nélkül. Pedig eljöttem. Nem tudom még, mi került a zárójelentésemre, valószínűleg hasonlóan humoros szösszenet, mint az előzőre, mert nem vártuk meg, vissza kell menni érte, ahogy azt 'Nem adom vissza az előző leleteket'-hölgy elmagyarázta. Nos, akkor kacagunk, majd igazán! Mindesetre, túltolták, orvosaim, Béláim, az ingerküszöbön rég túl, csak lenne már valaki aki ténylegesen is elmondja Önöknek, Béláim! (Bélákat nem ismerőknek ajánlom a Legényanya c. filmet :) )

Jó vége van a történetnek most, itthon vagyok, végre kórházi kosztól mentesen és jelenleg jól, az anemiát leszámítva, az első akadályt leküzdve. Imádlak titeket, hogy ennyien gondoltatok rám ebben a számomra nehéz időben.