Lysitime | Utak és változások

A változás jó. A változás kell. Csak dönts. - Ezek a gondolatok járnak a fejemben, amikor a blogomról elmélkedem. Hatodik éve írom és harmadik éve vagyok elakadva vele, egyszerűen azért, mert amit hat éve még motiválónak tartottam, mára már nem elég erőteljes ahhoz, hogy rávegyen az írásra.

Már a blog témája is ennek megfelelően változott az évek során: útkeresés. Így neveztem el annak idején. És még mindig nem tudom merre tartok. Már egy jó ideje eltévedtem. Keresem az utam, néha rátalálok egy-egy útszakaszra, végül azon is addig tántorgok részegesen, míg a nagy pusztaságban találom magam - megint. Egyértelmű tervem volt a bloggal, amikor kezdtem - csak inspirálni akarok, szeretnék megosztani és együtt örülni, hogy a fajunk, amire mi a 'legfejlettebb' jelzőt használjuk mennyire kreatív, milyen sok mindent alkot, ad hozzá az örökségünkhöz. Egykor azt hittem, én is hasonló lehetek egyszer.

Az igazság az, hogy amikor arra vágytam, hogy alkotóvá váljak, akkor voltam igazán az alkotó. Soha nem fotóztam és blogoltam annyira aktívan, mint amikor ez az egy cél lebegett a szemem előtt: mégis úgy éreztem, hogy semmi újat nem tudok mutatni.

Megváltoztam, a kezdeti bátorságom elfogyott, talán azon a ponton, amikor elkezdtem azzal foglalkozni, hogy nem fejlődök eleget ahhoz képest, mint amennyire szeretnék, vagy azon a ponton, amikor végre elkezdtem teljes mértékben magamat adni és megvádoltak, hogy nem olyan, mint régen volt.

Mindig ugyanaz a kör, mindig ugyanazok a hibák, legyen az fotózás, blogolás, kézírás, festés, vagy illusztráció. Mindig ugyanaz a kör. Lelkesedés, tanulás, soha véget nem érő alkotás, kételyek... üresség.

Öregnek érzem magam, minden érzés és gondolat ami kavarog bennem, minden, amit én semminek vélek, olyan soknak tűnik, hogy egész életekre elég volna, mégsem tudom megosztani a saját internetes sarkomban. Átadni pedig egyre nehezebb. Az én kis kertem, a blogom, megint növényektől mentes, és most nem azért, mert nem tudom, hogyan ültessem be. Nehéz, mert nem merem megkapálni a szomszéd földet is, hogy azt is bevethessem a saját virágaimmal, akkor sem, ha tudom, hogy ott éppen nem lakik senki és a saját virágaim is legalább olyan értékeseknek kéne lenniük, mint mások veteményese. Nem tudom, hogy elég jó, szép vagy érdekes lenne-e a saját ültetvényem, nem tudom, hogy kíváncsi lenne-e rá bárki is.

Mindensetre ősz van, itt vagyok, jól vagyok, írni akarok és arról akarok írni, ami éppen a fejemben van, úgy, ahogy szeretném, sallangtól mentesen, egyszerűen, csak úgy. Azt akarom, hogy ne féljek a változástól, attól, hogy változtatok mindig azon, hogy mi tetszik. Ilyen vagyok, kicsit talán szeszélyes, kicsit talán kiszámíthatatlan és rendszertelen, de ez akkor is az én kertem, ha nem kicentizett sorokkal van beültetve, hanem csak minden nő, ahogy szeretne. Az ilyen kertekben is lehet utacskákat találni, az ilyen kertecskékben is körbe lehet nézni és elveszni.

Erre szeretnék haladni most. Szeretném tudni, működik-e így.