2016. február 12.

Egyedül



Opportunity cost. Még mindig visszhangzik a fejemben a tanár úr hangja, mikor mikroökonómia előadáson az alapfogalmakat próbálta megértetni a gyakran csak a távolba révedő tekintetű hallgatókkal, velünk. Opportunity cost. A választás ára. Annak az ára, hogy valamit feladunk azért, hogy a másik lehetőséggel élhessünk.

Ma én is megfizetem a választás árát.

Szorít a mellkasom, a torkomban érzem a szívem, a gyomrom összerándul. A könnyeim préselődnek ki azon a kis résen, amit még találnak összeszorított szemeimen. Potyognak, öntöznek, elárasztanak mindent. A hajamat, a ruhámat, mindent. Ki tudja mennyi idő telik el így. Megölelnek. Még többet sírok.

Felemészt a bűntudat. Tehernek érzem magam. Itt van ő, aki feláldozta az életét, és én meg mit csinálok? Csak vagyok, az én beteg mivoltomban, elárasztva könnyeimmel a ruháit. Ő mit csinál? Csak mondja, csak mondja, hogy szeret. Kérem, hogy ne kelljen mennem. Kérem, hogy hadd maradjak itthon. Megengedi. A mi kis világunkban ő vigyáz rám, és reméli, hogy segíthet. Én pedig sírok. A megkönnyebbüléstől és a bűntudattól. Hány embernek okozok csalódást ma? Hány ember nem fogja érteni és mondja, hogy de igen, te ezt meg tudod csinálni, mert erős vagy? Nem vagyok. Nem érzem magam annak.

Elment. Egyedül. És nekem újra bűntudatom van. Bűntudatom van, hiszen ez az ára a maradásnak. Állandó bűnösség azért, amiért csalódást okozok azok számára, akik szeretnek, mert magukra hagyom őket, mert úgy érzem, teher vagyok. Azért, mert nem töltök elég időt ezekkel az emberekkel. Azért, mert tudom, hogy az életem elmúlok csendesen, és azért, mert nem tudom, hogy tudok-e tenni valamit, ami tényleg számít. Valaha is.

Elment. Egyedül ment el. Én pedig maradtam. Egyedül maradtam.


A gondolataimmal.

2016. február 6.

Írnom kell


Mióta egy hónapja megismertettem magam mindenkivel, aki ezt a blogot olvassa, minden egy kicsit közelebbinek tűnik, mint akkor. Szerettem volna ezt elmondani, de amikor úgy éreztem, írnom kell, akkor úgy gondoltam, hogy nem akarom magam 'rátukmálni' senkire, ezért vártam, de a várakozás csak megölte a bennem rejlő gondolatokat, amiket meg akartam osztani... Máig.

Egy sajgó érzéssel ébredtem fel. Mintha valami hiányozna. Sajgott a szívem és utána minden másom is. Tudtam, hogy mi hiányzik ma, de olyan nehéz elfogadnom, feldolgoznom és beletörődnöm. Írnom kell. Szeretném a lelkemnek ezt a darabját megosztani.

Gyerek voltam álmomban. Ha nem is fizikailag, de a lelkemben éreztem, hogy gyerek vagyok. Tudtam, mert ő ott volt. A barátnőm, akivel még együtt csináltunk minden bolondságot egészen onnantól fogva, hogy azon a bizonyos óvodai napon egy csoportba kerültünk. Nap közben az óvodában, délután az utcán játszottunk, nem tört le semmi. 

Iskolába mentünk, együtt, több barátunk lett, és én kezdtem úgy érezni, hogy szerencse, hogy még egyáltalán beszél velem, hiszen én olyan más vagyok, nem vagyok olyan, mint a többi ’menő’ lány, még akkor is, ha nagyon szerettem volna leutánozni őket. Azt hittem, ha olyan ruhákat hordok, úgy beszélek, azt akarom, amit ők, és az tetszik, ami nekik, én is közéjük tartozhatok. Már nem voltunk egyedül, talán sose voltunk igazán egyedül. Úgy érződött, minden lány a barátja szeretne lenni és az összes fiú az ő kezét szeretné fogni. Érdekes volt. Velük voltam, Vele voltam, a barátnőmmel, aki nem éreztette soha velem, hogy kevesebb vagyok, mint a többiek, mégis, úgy éreztem, hogy micsoda szerencse, hogy nem veszik észre, hogy én tényleg nem lehetek olyan ’jó’, mint mások a baráti körünkben.

Mindenféle dolgot csináltunk iskola után. Játszottunk az utcán, várat építettünk lepedőkből, ’levest’ főztünk mindenféle növényből, amit találtunk, télen szánkóztunk, nyáron cseresznyére vadásztunk. Egyszer történt, hogy délután bicózni mentek. Mentek, mert én nem mehettem: szigorúan tiltott zóna volt az utca elhagyása számomra. Emlékszem, hogy vártam rájuk, hogy visszajöjjenek. Jöttek, és a barátnőm lába nagyon vérzett. A bicikli valamelyik alkatrésze teljesen felsértette a vádliját. Nagyon megijedtem, féltem, hogy ez valami szörnyűséget jelent számára. Utólag persze mindig kiderül, hogy a gyerekek sokat kibírnak, többet, mint amit a felnőttek el tudnak képzelni, de a félelem, amit akkor éreztem, megmaradt. Ez volt talán az első alkalom, hogy valakit féltettem a családomon kívül.

Nőttünk, nőttünk, középiskolába mentünk. Különböző gimnáziumba. Addigra nekem is lettek más barátaim, a saját barátaim, akikről tudtam, hogy nem hagynak el másért, és volt, akivel egy iskolába is mentünk – talán a legjobb dolog volt, tudtam egy kicsit másra is koncentrálni, mint a barátnőmre és arra, hogy biztosítsam, hogy még mindig fontos vagyok neki. Eltávolodtunk, persze. Nem annyira, hogy ne is beszéltünk volna, hiszen busszal még mindig együtt jártunk egy ideig, és a délutánok egy részét még mindig együtt töltöttük, de akkor sem voltunk egyedül – már négyen voltunk, négyen lányok, négyen barátnők és továbbra se éreztem úgy, hogy amit ők akarnak, az az, amit én akarok. Nem akartam a fiúkról meg a pletykákról beszélni. Arról akartam, hogy milyen szép az ég, és milyen gyönyörűek a levelek, de ez a ’bolond’ kategóriába tartozott.

Volt egy pont, ahol közelebb kerültünk és úgy éreztem, ennek sose lesz vége, mi négyen, barátnők. De ami jött, nem lehetett elkerülni. Felnőttünk, és a felnőttek, ha valamit nem találnak hasznosnak az életükben, akkor nem csinálják. Én is bűnös vagyok. Én sem kerestem, én sem mentem utána, próbáltam beszélni és utána nyúlni, hogy megtartsam a barátnőmet. Az új világban, a főiskolán minden ragyogó volt és főleg szabad, annyira, hogy elvakított.


Igen, ez az. Felnőttünk és elvesztettem a barátnőmet, végleg. Ezért sajog a szívem, ma reggel. 



2016. január 1.

Ha tényleg ismernél engem...



Rengeteg minden kavarog a fejemben ma reggel. Nagyon személyes és csapongó poszt következik, elnézéseteket kérem előre. :)

Ha tényleg ismernél…

…akkor tudnád, hogy ennek a posztnak a megírására már azóta készülök, hogy elkezdtem írni ezt a blogot, de soha nem mertem megtenni, mert féltem, hogy a körülöttem élők és azok, akik ismernek elítélnek azért, mert ennyire öncélúan használom ki ezt a felületet, vagy csak azért, ami vagyok, feltételezve, hogy nem tudnak mindent rólam. Tudnád, hogy bár marketinget tanulok, nem szeretem és nem tudom a tanult módszereket alkalmazni, amikor a saját szellemi termékem marketingjéről van szó, mert úgy érzem manipulálnám az embereket.

 Ha tényleg ismernél tudnád, hogy az én humorérzékem a szarkazmusból táplálkozik, és bár néha rosszindulatúnak hangzom, soha nem szeretnék senkit bántani vele, de néha sikerül. Tudnád, hogy a fejemben folyamatosan felvillannak azok a fényképek, amiket majd egyszer meg szeretnék valósítani. Tudnád, hogy ezek a képek szinte sose magamról szólnak, de félek megkérni ismerősöket, hogy segítsenek, mert félek, hogy bolondnak tartaná az ötletemet. Mint például ez:


...és bár nem fotózom mostanában annyit, mint régen, rettentően hiányzik. Tudnád, hogy nagyon kényelmetlenül érzem magam, amikor valaki a fotóimról (vagy éppen a blogomról) érdeklődik, mindegy, hogy éppen arról, hogy mit hogy csináltam, vagy arról, hogy miért nem írok, miért nem fényképezem többé. Ha tényleg ismernél, tudnád, hogy erre a kérdésre soha nem adtam őszinte választ, mert a válasz egyike azoknak a dolgoknak, ami pont ebben a posztban kéne hogy megfogalmazódjon, mert annyira személyes és sötét számomra, de még mindig nem vagyok kész, hogy leírjam, úgyhogy menjünk tovább.

Ha tényleg ismernél, tudnád, hogy mindent összegyűjtök. Az igazi életemben és az online életemben egyaránt, mondván, hogy ’egyszer még jó lesz’ és állandó jelleggel szeretem rendszerezni az apróságokat, hogy minden szépen, rendben mutasson. Ha tényleg ismernél, tudnád, hogy az online életemet nem a facebookon és más közösségi média oldalon élem ki, hanem MMO játékokban (massively multiplayer online), mint SWTOR és GW2 – de ezzel a nerd énemmel nem merem ’szórakoztatni’ a körülöttem élőket, így csak a saját öcsémmel és Marcus-szal beszélem meg.
Tudnád, hogy elkezdeni tényleg írni a számomra legfontosabb dolgaimról igazán nehezen megy, ezért is nem kezdtem még el ecsetelni őket. De lássuk.

Ha tényleg ismernél, tudnád, hogy soha el nem csendesülő megfelelési kényszer rabja vagyok, ami ordít belülről. Mindig úgy érzem, hogy amit éppen csinálok az nem elég, több kell, jobb kell, hosszabban, szebben, még közelebb a tökéleteshez, hogy mások is örüljenek. Tudnád, hogy ez az egyetlen dolog mekkora börtönt épít(ett) számomra azzal, hogy félek, hogy nem tudom a maximumot hozni és nem tudom véghezvinni azokat a dolgokat, amiket a családom és a barátom elvár tőlem, akkor is, ha az eszemmel tudom, hogy nem lehet mindig a maximumot hozni. Ha tényleg ismernél, akkor tudnád, hogy nagyjából erről szól az életem, a megfelelésről a családom, a barátaim és mindenki más számára, és különös problémám az ötlettel nem lenne, ha nem börtönözne be. De erről később.

Ha tényleg ismernél, tudnád, hogy soha meg nem alkuszom azzal, ahogy kinézek, mióta kislány koromban csúfoltak. Ha tényleg ismernél, tudnád, hogy egész tinédzserkorom egésze egy személy körül forgott, aki azt hittem, hogy egyszer majd szeretni fog, de nem tette. Tudnád, hogy nem hittem abban, hogy online leszek szerelmes, mert mindig azt gondoltam, ha találkozunk, kiábrándulnak belőlem, amiatt, ahogy kinézek. Ennek ellenére, egy MMO-n belül ismertem meg a másik felemet, aki sose ítél el és úgy szeret, ahogy vagyok. Ha tényleg ismernél, tudnád, hogy azt elfogadni, hogy az, akit szeretek, tényleg szerethet, legalább egy évig tartó folyamat volt, ha még nem tart most is (1 éve és 10 hónapja vagyunk együtt), de rendkívül hálás vagyok neki, hogy soha meg nem szűnően próbált elérni engem és próbálja az életem könnyíteni.

Ha tényleg ismernél, tudnád, hogy gyomorgörcsöt kapok, ha csörög a telefonom, meglátom, hogy új üzenetet kaptam, vagy e-mailt, mert félek, hogy valaki beszélne velem, és én nem tudok megfelelni az elvárásainak. Szóval, ha nem veszem fel, nem írok vissza rögtön, az néha azért van, mert nem lógok a közösségi médián állandóan, és részben azért, mert lelkileg fel kell készülnöm arra, hogy elolvassam a leveleimet.


Ha tényleg ismernél… tudnád… hogy mindez, amit felsoroltam… minden mondat, amiben a ’félek’ szót használtam… semmi, ahhoz képest, amitől igazán félek… Ha tényleg ismernél… tudnád… hogy a torkom összeszorul, a szívem ólomsúlyúvá válik…a gyomrom összerándul… csak a gondolatára annak, hogy el kell hagynom a házat… Ha tényleg ismernél, tudnád, hogy 8 éve küzdöm pánikbetegséggel… Tudnád, hogy azért nem mondtam neked el ezt, mert félek, hogy mit gondolsz rólam. Mert félek, azt mondod ’ilyen nem létezik’, ’nem kell félni ettől’, ’csak kitalálod’, ’bolond vagy’, ’ez csak egy kifogás arra, hogy lusta vagy’… mert tudom, hogy ezek közül egyik sem igaz.
Ha tényleg ismernél, tudnád, hogy emiatt nagyjából minden barátomat elvesztettem. Ha tényleg ismernél… tudnád, hogy állandóan ki akarok törni a börtönből, de nem hiszem, hogy képes vagyok rá…

Ennek ellenére, ha tényleg ismernél, tudnád, hogy élni és alkotni akarok! Tudnád, hogy ki akarok menni! Hogy mindent meg akarok örökíteni! Mindent látni akarok!
De azt is tudnod kell, hogy ez, ha bekövetkezne se menne egy nap alatt. Ha tényleg ismernél, tudnád, hogy minden nap van valami, amit azért teszek, hogy elérjek valakit a börtönömön kívül.
Így, ha tényleg ismernél, tudnád, hogy nagyon szeretnék csinálni egy 365 projektet. Ha tényleg ismernél tudnád, hogy nagyon vágyom arra, hogy fényképezzek, de félek, hogy nem fog megfelelni, ha csak a házon belül mozgok. De ennek ellenére mégis megpróbálom és csinálni fogok még egy projekt 365-öt, akkor is, ha nem tudom elhagyni a házat.

Ó.

Igen. Mert ha tényleg ismernél, tudnád, hogy néha annyi inspiráció folyik keresztül rajtam, hogy ilyen őrültségekbe kezdek bele.

Ha tényleg ismernél, akkor tudnád, hogy ha elértél idáig az olvasásban, akkor az számomra ezen a ponton rettentő sokat jelent, mert számomra ez azt jelenti, hogy vagy annyira kíváncsi, hogy ennyi időt szánj rám.

Köszönöm, hogy meghallgattál.
Köszönöm, hogy elfogadsz.

Köszönöm.


2015. szeptember 18.

3 csináld magad aranyos dekoráció


Ugyan mostanában megint 'csak' gyűjteményeket teszek közzé, ez remélem, nem változtatja meg a bloghoz való hozzáállásotokat :) Csak mert, szerintem, ezek a kisebb gyűjtemények még több tartalommal bírnak, mintha egy-egy dolgot szúrok be, főleg, ha veszitek a fáradságot, hogy ténylegesen utána járjatok, hogy miféle dolgok ezek. Máról csak annyit, hogy tudjátok, nekem sose lehet elég a kis dolgokból, amik feldobják a teret, főleg, ha csillognak :) Így hát íme 3 újabb dolog, ami csillog és ami csodás kiegészítője lehet otthonotoknak:

1. Egy kis csillag kulcsa az Inispiré et Créé blog prezentációjában - nagyon egyedi, nagyon aranyos, nagyon egyszerű!
2. Nem csak a szobába, de akár kültérre, vagy esküvőre is csodás látványt nyújthat pár gyertyatartó aranyozott széllel, ezt a The Details is tudja.
3. Az Avery Street Design-on talált aranyszínű levél ékszertartó olyan csillogó és fényes, hogy tagadhatatlanul a legragyogóbb pontja ennek az összeállításnak!



2015. szeptember 14.

5 dolog hétfőre


ma éppen egy kicsit sötétebb színek járnak a fejemben, mint egyébként szoktak, és nem is annyira az élénk intervallumból, hanem a szürkébb árnyalatok kerülnek előtérben. Összegyűjtöttem 5 dolgot, amikre már ránézni is jó, nem is beszélve, hogy be is szerezhetők/el is készíthetők (vagy csak egyszerűen szépek :) )
Íme a lista:
1. Egyszerűen imádom ezeket a fából faragott ceruzákat.
2. Azt kapod az életben, amit nem félsz kérni - igen, ezt el kell még nekem is sajátítanom :)
3. Kézzel festett földgömbök! Bár az Anthropoligie-n már nem kapható, érdemes lenne elgondolkodni, hogy egy DIY ötletnek nem rossz dolog ez... megvalósíthatónak tűnik ;)
4. Bár már maga a fotó is szép a réz kiegészítőkkel, a többi fotó se semmi, amit az Adventures of Cooking oldalon találtam erről a kitchen make-over-ről! Érdemes bekukkantani :)
5. Laura Letinsky újragondolta a hétköznapi étkészletet és egy új, formabontó design-nal állt elő, ami szabadon értelmezi az amúgy mindig ugyanazon formában megjelenő edényeket. Lovely!

Szép hetet!


2015. szeptember 12.

Mixtape #6 | I lived


Azok, akik már régebben is nézegették a mixtape-eket, azok tudják, hogy általában a lassabb, indie vonalon szoktak mozogni, mert én ezeket találom a leginspirálóbbnak - illetve, amikor ezek készültek, akkor úgy éreztem, hogy azok tudják megadni a szükséges löketet a naphoz/alkotáshoz/íráshoz vagy bármihez, amit szeretnék.

Ezúttal viszont egy kicsit másabb vizekre eveztem - köszönhetően Marcusnak, a zenei ízlésem is finomodott az utóbbi évben, ami abban csúcsosodik ki, hogy régebben a legkisebb jele az ilyesfajta elektronikus (?) zenének is taszított, most pedig már egy egész 8tracks mixtape-t tudok csinálni, sőt, talán még passzolnak is stílusilag ;) Arról nem is beszélve, hogy lassan tényleg itt van az év azon időszaka, amikor visszavonulok a varázslatos zenék birodalmába, úgyhogy most van itt az idő, hogy más is legyen! :)

Tracklist:
I lived  | 8tracks
1. Kygo | Laber Bris
2. Hereafter | Wherever you are
3. Imagine Dragons | Radioactive (Noctilucent Remix)
4. One Republic | I lived (Arty Remix)
5. Major Lazer & Dj Snake | Lean on
6. Urban Cone & Tove Lo | Come back to me (Filous Remix)
7. Jiinio | Voices
8. James Hersey | Coming Over (Filous Remix)
9. The Shady Brothers | Addicted to you

10. Imagine Dragons | I bet my life (Alex Adair Remix)


Those, who looked at my mixtapes that I published on the blog may have noticed, that I'm a fan of indie music, and usually I keep on that track, because I find those kind of songs the most inspiring - or at least usually those are the ones that can give me the inrpiration for the day/to make something/to write something, or basically anything that I want.

Now I'm a bit more experimental, so to speak - thanks to Marcus, my music taste has been widening nicely in the past year, which means that even tho before I couldn't even bare the slightest sign of electronic touch(?), now I can make a whole mixtape of this kind of music, with the chance that the tracks on it might match each other as well ;) Not to mention, that the part of the year when I start listening to my magical music is almost here, so I have to grab the chance to publish something a bit more upbeat than before! :)


2015. szeptember 11.

Almás-karamellás édességek


Már egy ideje magam is tervezem, hogy megtanulok sütni-főzni, úgy normálisan, minél kevesebb receptből, de eddig, mivel a lakásunkban nincs sütő, csak a főzés része megy(eget). :) Ennek ellenére, közelítenek a hidegek (remélem! tudjátok, a sötétebb, hidegebb időszakok jobban illenek hozzám), és az első őszi gyümölcsök is lekerülnek a fákról. Nálunk otthon, vidéken, már az almafákon vidáman mosolyognak az almák, lassan szüretre készen, úgyhogy itt egy kis inspiráció, hogy mit lehet velük kezdeni. Variációk alma-karamell - kombinációra:


Hello there! Since I have a lot of english speaking friends who would like to read my blog as well, I decided to write it in my mother language and English as well (note, that since English is not my primary language I might have grammatical mistakes). So let's start it out with this post, since I don't really have a reason, why not! :)

I've been planing on learning how to bake and cook all the delicious recipes that I find on the internet, but since in our apartment we don't have an oven, the baking part is not really working out. Anyhow, the colder times are coming (yay, I love this gloomy season!), the autumn fruits are starting to be ready to be harvested even in our garden in the countryside - the apples are happily smiling waiting for us to devour them :) Celebrating this, above you can find 5 amazing recipes that feature apples and caramel. :)