2018. november 24.

Lysitime | A fekete lyuk



A fekete lyukak az univerzum legerősebb dolgai, épp annyira erősek, hogy egész csillagokat képesek atomjaikra szakítani. Magjukban a gravitáció végtelenül nagy, még a fény sem tud versenyezni vele. Ijesztően hangzik, de addig nincs ok aggodalomra, amíg át nem lépsz azon a ponton, ahonnan már nincs visszaút - a fekete lyuk külső határa ez, az event horizon. Ehhez nem akarsz közel kerülni. Ha véletlenül mégse tudsz parancsolni a kíváncsiságodnak, a fekete lyuk felfal és megemészt.

Tudod milyen, ha túl közel sétálsz? Csak engedd, hadd menjek elég közel...

Lángra lobbant. Először csak a bensőm, majd az egész lényem egy világító tűzgolyóva olvad, minden porcikámat uralja a forróság, csiklandozva, melegen, mindent elsöprően. Hozzá tudnék szokni. Igen, többet, még többet, hadd lángoljak. Most látom csak, hogy itt vagy te is... Végig itt voltál, égetlek téged is hevesen. Nem tudok egy helyben maradni, mozdulni kell, futni kell, rohanni, táncolni, pörögni, égbe szökni kell, nem megállni, érezni kell most vadul, bolondosan, korlátok nélkül és legfőképpen szüntelenül. Igen, többet, még többet. Táncot járok, égek és égetek, magamat és mindent körülöttem, játszom a pattogó parázzsal, hangosan nevetek, a világ elhomályosul a forgásban, csak én vagyok és a tűz, a végtelen tűz. Többet, még többet, gyorsabban, hangosabban, vakítóan, szédítően izzva, többet, még többet, gyorsabban a fénylő zsongásban.

Csak egy pillanat műve, lépnék, kiszalad alólam a talaj.

Zuhanok. Fények eltűnnek, lángok elhalnak, fázom. Csak álom lett volna? Tisztán emlékszem, milyen volt amikor a tűz nyaldosott, emlékszem, talán én magam voltam a tűz? Igen. De nincs idő mostmár.

Fullasztó sötétség.

Semmibe veszek.  Nincs semmi csak az elképesztő nyomás, süket vagyok. Mintha egy ablakon át néznélek, ott vagy a sötétség túloldalán, beszélsz, talán hozzám, nem hallom. Ki akarom nyújtani a karom, el akarlak érni, de nem mozdul semmi. Túl erős a nyomás. Nincs erőm küzdeni, nem is érdemes. Csak nézlek, amíg lehetséges, de már a szemeim sem akarnak engedelmeskedni. Te vagy az utolsó érintés, amit érzek. Te vagy az utolsó dolog, amit látok. Te vagy az utolsó gondolat, mielőtt összeroppanok. Te vagy minden, mielőtt semmi vagyok. 


                                                                               ◊


Black holes are the most powerful things in the universe - strong enough to rip entire stars into atom-sized pieces. In their core, gravity reins supreme, infinitely great, even light can't escape it. It sounds scary, but worry not, there's no threat until you cross the point of no return - the outer border of a black hole, the event horizon. You don't want to get close to this. Failure to control your curiosity will get you eaten up.

Do you want to know it would happen? Just let me go close enough...

It set me on fire. First only my core then my entire being transforms into a bright ball of fire, every piece of my body is overruled by the heat. Tickling, warm, overwhelming. I could get used to this. Yes, more, even more, let me burn. You're here as well... You've been here all along, I'm burning you violently as well. I can't stay in one place, have to move, run, rush, have to dance, skip, spin, have to jump to the skies, not stop, have to feel now, wildly, unbound, unrestrained and most importantly, without a pause. Yes, more, even more. I'm dancing, burning myself and everything around me, I'm playing with sparkling embers, laughing loudly, the world is blurred behind me, all there is left is me with this infinite fire. More, even more, faster, louder, blinding, dizzying, dazzling, more, even more, faster in the glistening buzz.

It's just one single moment, one single step, the world collapses under me.

I'm falling. Lights go out, blazing dies, I'm cold. Was it a dream? I remember clearly, how it felt to be surrounded by the flames, maybe it was me, who was the fire? Yes. But there's no time anymore.

Suffocating darkness.

I'm lost in emptiness. There's nothing left but the incredible pressure, I'm deaf... All I can see is you on the other side of darkness, separated by an unpassable barrier. I can see your lips moving, I can't hear anything you say. I'm trying to reach for you, but I can't move anymore. Too much pressure. I have no strength to fight it, there's no reason to fight at all. I'll just watch you, as long as I can, but even my eyes are getting weaker by the moment. You are the last touch I'm feeling. You're the last thing I'm seeing. You are the last thought before I collapse. You are everything, before I'm nothing.


2018. február 23.

Showcase #1 | Íróasztal csodái Amazonról 'haul'

What can you do with a beautiful black notebook, white Sakura gelly rolls, some beautiful agate coasters and a couple of rose gold wire paper clips?

Világ életemben imádtam a csodás irodaszereket, írószereket, füzetkéket, textúrás lapokat és általában mindent, ami az íráshoz, alkotáshoz, jegyzeteléshez szükséges kellék. Már egészen általános iskolás korunktól kezdve volt egy amolyan hagyomány, amit Adrival, az akkori legjobb barátnőmmel tartottunk, hogy amikor kicsit több, mint 100-200 forintot kaptunk aznapra, meglátogattuk az iskolával szembeni ajándéküzletet, ahol lehetett kapni mindenféle színű zselés tollat, utántölthetős ceruzát, mintás radírokat... Általában csak 1 új tollra futotta így, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy idővel a tolltartóink túlcsorduljanak szebbnél szebb (és csicsásabbnál csicsásabb) írószerekkel. 

Az évek során az írószerek kicsit háttérbe szorultak, nekem konkrétan a főiskolai évekig, amikor is megízleltem mi az igazi szabadság: eldönteni, hogy az ösztöndíjat, amiért 'keményen' megdolgoztam, füzetkékre, papírokra vagy épp egyéb irodaszerre költsem-e. (Nekem ez volt a heti 'főiskolai buli', ha úgy tetszik, és nem bánom) 

What can you do with a beautiful black notebook, white Sakura gelly rolls, some beautiful agate coasters and a couple of rose gold wire paper clips?

Most is hasonlóképp voltam. 

Amazoról vannak, és igen nehezemre esett dönteni, hogy milyen csodás kinézetű irodaszert vegyek belőle. Ez volt a második alkalom, egyébként, hogy Amazonról rendeltem, először egy éve volt ilyen, amikor beszereztem a Wreck this journal kollekciómat, a gyönyörű festékeimmel és neonszínű zselés tollaimmal. Akkoriban is akartam írni róla, hogy milyen élmény volt kibontani, kipróbálni és általában használni ezeket a holmikat, de úgy voltam vele, hogy nem is tudom végülis, hogyan kezdhetnék neki. Na, most tudtam. Azt hiszem. :) 

A csomagok 2/3-a még hiányzik ugyan, de szeretném megosztani veletek az eddigi gyönyörűségeket, amik közül ugyan 1 nem egészen tartozik az írószer kategóriába, de annak ellenére is egy új kedvenc. Főleg, hogy nagyon élveztem fotókat készíteni róluk! (Ez lehet, hogy valami varázsmondat volt, mert nem hiszitek el, de ahogy leírtam, kopogtak az ajtón az újabb adaggal!)

What can you do with a beautiful black notebook, white Sakura gelly rolls, some beautiful agate coasters and a couple of rose gold wire paper clips?

B L A C K by waruable

Hadd kezdjem azzal, hogy mióta Creativebug felhasználó vagyok, ki vagyok élezve a nem mindennapi dolgokra - például fekete füzetbe írni fehér tollal! Nem tudom még milyen sorsa lesz ennek a könyvecskének, mert nagyon nem akaródzik 'csak úgy' naplónak használni és ahogy megkaptam, egyértelmű volt, hogy kényes lapokról van szó. Minden érintés meglátszik rajta, vonalvezetőről, radírozásról, ceruzás előrajzolásokról szó se lehet itt, mert egyszerűen nem lehet eltávolítani. Szóval, most úgy néz ki, hogy lehet, hogy tényleg napló lesz belőle, esetleg art journal, mindenesetre örülnék neki, ha valamiképpen hozzá tudna járulni a további írós-rajzolós-lettering-es fejlődésemhez a különlegességével. Remélem, kiparancsol a komfortzónámból egy párszor!

What can you do with a beautiful black notebook, white Sakura gelly rolls, some beautiful agate coasters and a couple of rose gold wire paper clips?
What can you do with a beautiful black notebook, white Sakura gelly rolls, some beautiful agate coasters and a couple of rose gold wire paper clips?

White Gelly Roll by Sakura

Nos, nem volt zsákbamacska számomra, mert már a tavalyi neonszínű zseléstollak is Sakurák voltak, viszont azok nagyon vastagok ahhoz, amire szeretném használni őket - lettering-hez! Ezek az újak viszont olyan lágyak és vékonyak, hogy hirtelen kedvet is kaptam ahhoz, hogy kipróbáljam őket, ezt láthatjátok a fekete könyvben, és fentebb a bálnás képen is. :) Vízfestéken is jól szuperál, ami fantasztikus hír.

What can you do with a beautiful black notebook, white Sakura gelly rolls, some beautiful agate coasters and a couple of rose gold wire paper clips?

Rose Gold Clippers by Kikkerland

Hát ezek imádnivalóak! Nem titkolt szándékom volt, hogy azért szerezzem be őket, mert a fekete csipeszek, amiket általában használok borzalmasan mutatnak képeken, és nem kellett csalódnom - tényleg fantasztikusan néznek ki élőben is ezek a kis csipeszkék. :)

What can you do with a beautiful black notebook, white Sakura gelly rolls, some beautiful agate coasters and a couple of rose gold wire paper clips?
What can you do with a beautiful black notebook, white Sakura gelly rolls, some beautiful agate coasters and a couple of rose gold wire paper clips?

Agate Coasters by JIC Gem

El is érkeztünk a nem-éppen-irodaszer kategóriához, benne az egyetlen szereplővel: az achát poháralátétekkel. Mostanában nagyon odavagyok az ásványokért valamiért, imádom nézegetni őket, úgyhogy egyértelmű volt, hogy szeretnék valami különlegeset a lakásba is, amit dekorációnak is lehet használni. Hogy őszinte legyek, nem úgy néznek ki, mint ahogy a képen mutatták őket, amikor rendeltem, de az értékeléseket olvasva, nagy mázlink volt, hogy olyat kaptunk, ami egyenletesen van vágva, és egyáltalán szép színe van (bizony, nem olvasgattam el az értékeléseket előre, mert az Amazon főoldalán, mint 'kiváló termék' szerepelt, én meg ebben bíztam). Nekem tetszenek annak ellenére is, hogy sokkal sötétebbek, mint amit elképzeltem és alig várom, hogy még több képen szerepelhessenek. :)

...

Most pedig ráteszem a mancsom a második dobozomra!
Legyen szép napotok. :)



2018. február 19.

7+1 nyugis app a lassításhoz és produktív élethez


Az utóbbi pár hét (többnyire belső) kaotikussága után éppen jókor jött a változás. Mint mindig. Mégpedig olyan helyről és olyan módon, amiről nem feltétlenül gondolnám, hogy építő jellegű lehet számomra, aki kifejezetten 'függőségre hajlamos' - már ami az új dolgokat, valamint a hozzájuk kapcsolódó képességek elsajátítását illeti. Csupán egy pár napja váltam én is az elsöprő tömeg részévé azzal, hogy immáron nekem is van okostelefonom, de már most úgy érzem, hogy kezdi megváltoztatni az életem, mintha már most próbálna belerántani egy helyesebb mederbe. 

Azon felül, hogy igencsak megörültem, hogy végre talán többször is fogok posztolni Instagramra, mint negyedévente egyszer (amikor öcsém okosmütyürjei közelében tartózkodom), nem kellett sok Google Play szörfözés ahhoz, hogy felállítsam magamban a reményeket és elvárásokat arról, hogy hogyan szeretném, ha hatással lenne az életemre. Sőt, ahhoz sem, hogy rögtön megállapítsam, hogy nekem letisztult alkalmazások kellenek! :) 

Bár jól elszórakoztunk egy kis ideig a Snapchat filtereken, már most van egy listám azokról az appokról, amik kis időn belül is hasznosnak bizonyultak, és hiába vagyok későn érkező típus okostelefon szempontból, hátha van ezen a listán valami, ami nektek is megtetszik, esetleg tippeket tudtok adni a még szélesebb körű alkalmazásukra. :) (illetve várom a ti javaslataitokat az új jövevénynek)

1. Bliss

Megállni és csodálni a kis dolgokat, látni a szépet, észrevenni a napi varázslatot - erről szól ez a kis alkalmazás. A napi 'jóság'-ról való beszámolón felül lehetőséget ad többek között a lehetne rosszabb is, a köszönetmondó, a három jó dolog, a probléma-átvarázsoló, sőt a lehető legjobb jövő listájának megírására is.
Örök optimistáknak, álmodozóknak és életet apró örömökkel feltöltőknek kötelező! 


Úgy tekintek rá, mint a saját kis vizuális naplómra - hasonlóan a Blisshez, itt is írni 'kell', viszont ezen felül minden kis mozzanatot képpel kísérhetsz. Minden 'box' egy mondattal kezdődik, amit az aznapi tapasztalatok szerint fejezhetsz be - minél többet fejezel be, annál színesebb naplód lesz. Szó szerint. Ugyanis minden box egy színátmenet részét képezi, minél többet töltesz ki, annál szélesebb színárnyalatot kapsz aznapra. :)


A 365-ök nagy hódolójaként nem is tudok mást mondani, mint hogy egyértelmű volt, hogy akartam ezt az alkalmazást. Minden nap megkérdezi a hangulatodat és annak fejében egy pixelt ad a képhez, ami az évet jelképezi. Nagyon kicsi app, de nagyon érdekes is egyben - vagy legalábbis az lesz, amikor végignézhetem, hogyan telt az év. 


Az ASMR világában (ami az én fordításomban 'csak' sima meditációt, vagy fehér zajt jelent) nem is csoda, hogy az appok választéka is bővelkedik zajkeltő, alvást segítő alkalmazásokkal. Én viszont válogatós vagyok, nekem olyan kell, ahol én választom meg, mit szeretnék hallgatni és a Relaxio pont erre jó. Csúszkákon lehet állítani a különböző zajforrásokat (az esőkopogástól kezdve, a kávézói zajon, ventillátoron, tűzropogáson, erdei madarak énekén keresztül egészen az autó zúgásáig) és intenzitásukat, mindenféle kombinációban. Imádom!

5. Tide

A Pomodoro-módszeren alapuló, produktivitást segító kicsi alkalmazás, ami nem tesz mást, mint 25 perces intervallumokra osztja az idődet - ami alatt a White Noise Generator-höz hasonlóan fehér zajt játszik le, ezzel segítve a koncentrációt. A Pomodoro-módszerről egyébként annak idején Dóri írt a blogján, rendkívül jól, ezért nem is pazarlom tovább a szót rá, szerintem olvassatok bele az ő ismertetőjébe. :)

6. Forest

Szólva a produktivitásról, éppen most is fut ez a kis alkalmazás - épp egy kis bokrot ültetek, amint ezeket a sorokat írom, mégpedig azzal, hogy nem nézek a telefonomra. Hihetetlenül helyes gondolat, hogy erdőket ültetsz azzal, hogy arra figyelsz, amit csinálnod kell aznap (és nem a facebook falat görgeted lefelé azon elmélkedve, hogy vajon az ismerőseid is ezt csinálják-e éppen). 


Egy kissé személyesebb és talán egy árnyalattal komolyabb ötlet, megannyi szakember közreműködésével létrehozott alkalmazás, ami a szellemi egészséget hivatott fentartani és helyrehozni. Ugyan a teljes verzióba nem fektettem be, úgy tűnik, az ingyenes része is bőven kiemelkedő tartalmakat biztosít az önfejlesztéshez, úgy mint külöböző meditációs gyakorlatok (amiket a telefonod vezényel, gyakorlatilag, tehát nem hagy 'magadra'), célállítás és reflektálás.


+1 Orbit

Ha nem teszek ebbe a listába egy játékot, nem is én vagyok - és ebben az esetben még köze is van a fentiekhez, ezért gondoltam, hogy talán még illő is. :) Az Orbit nem más, mint egy bolygógyár, egy kis laboratórium, ahol az űrbéli gravitációval kísérletezhetsz kedvedre. Úgy találtam, hogy a bolygók bámulása, ahogy kényelmesen köröznek a fekete lyukuk körül talán a legközelebbi érzés ahhoz, ahogy éreztem magam annak idején irányított meditáció (mindfullness tréning volt) közben. Egyszerű, nagyszerű, letöltendő. :)





2018. január 20.

Megölelted Bábolnát



Mami, nem kell félned. Én tudom pontosan, és el is fogom mondani mindenkinek. Megsúgtad, hogy történt, bár félig-meddig magam is tudtam talán, hogy hogy ért véget a mese. 

Azon a januári reggelen anya elment hozzád a kórházba és te rögtön mondtad neki, hogy menjünk haza. Először anya azt hitte, hogy megint csak a demencia beszél, de majd a szíve szakadt meg, amikor ráébredt, hogy teljesen tiszta vagy. 
- Mónika, menjünk haza, nincs itt már semmi tennivalónk. - és ezzel csodálatos módon felkeltél az ágyból, és mint annak idején, könnyedén mozgattad törékeny kis lábaidat. Anya nem hitt a szemének, de te csak belenevettél hitetlenkedő arcába.
- Na, gyerünk, gyerünk - böködted meg vidáman anyát azokkal az elegáns körmeiddel - sok dolgom van még.
Egyszer csak anya is megértette: ez itt a mese vége, ideje van hazamenni. Összeszedtétek a legfontosabb holmikat, a plüssnyúl (amit korábban azért vittünk, hogy fáradhatatlan kezeid tudjanak fogni valamit) még mindig az ágy sarkában ült egyedül, egy félmondatban még meg is jegyezted, hogy milyen helyes állat. Felkaptad, belegyömöszölted a táskádba, majd határozott léptekkel, mosollyal az arcodon kiviharzottál a kórteremből - a nővérek és orvosok csak úgy loholtak utánad! Te leráztad magadról mindet.
- Köszönöm, drágáim az elmúlt hónapokat, de most már igazán ideje mennem. - mondtad, és már nyúltál is a folyosó végi robosztus ajtó kilincse után, ők pedig, látva, hogy megállíthatatlan vagy, hagyták, hadd menjél.
Beültetek anyával a kocsiba, elindultatok Bokodra, de ahogy áthaladtatok Környén, mondtad anyának, álljatok meg a fodrásznál csak egy gyors igazításra, meg dauer-ra, hiszen 'csak nem léphetsz emberek elé ilyen fejjel'. Anya bement veled, szerencsére, nem volt épp senki a szalonban, így végig tudtátok beszélgetni hármasban az ügyes-bajos dolgokat. és mire végeztetek, te már pompáztál is a vakító fehér, tökéletes frizuráddal. 

Először hozzánk jöttetek - a család férfitagjai mind rácsodálkoztak, hogy ott vagy és úgy beszélsz, mintha mi sem történt volna. Én tudtam, miért jöttél. 
Leültünk az óriási étkezőasztal köré, ittunk kávét, elmondtad, hogy micsoda izgalmas utazás ez az utolsó, mi pedig sorra emlegettük az emlékeket, amikre mind emlékeztél - hogy seprűvel meg kisvödörrel tanítottál járni, hogy iskola után mindig nálad kötöttem ki, hogy a Barna kicsiként mindig sírt, ha nem voltál vele, és utánunk kellett jönnöd nyaralni miatta, hogy a templomi miséken mindig eltüntettem a Tic-Tac-ot a táskádból, hogy megengedted, hogy nálad maradjunk, amikor a házat felújítottuk, és micsoda év volt az! 
Bőszen bólogattál és nevetgéltél, amikor felemlegettük a Piri nénit, aki egészen különleges hangszínen tudott hívni téged, Somát és Cilit, a macskáinkat, akik inkább emigráltak hozzád, mint hogy eltűrjék nálunk a macskainváziót, a bábolnai családlátogatásokat, amiket mindig nagyon élveztünk együtt, hogy amikor 'világgá mentem' tiniként, mindig csak nálad kötöttem ki a kanapén, a közös szombati kiruccanásainkat a bevásárlóközpontba...

Nem győztük felsorolni a sok dolgot, amit neked köszönhettünk, te pedig csak mosolyogtál, hiszen természetes volt számodra, hogy számíthattunk rád. Áthívtuk a keresztszüleimet és Julika néniéket is, ők is legalább annyira örültek, hogy láthatnak és velünk vagy, mint mi. Beszélgettünk, sírtunk néha, de így van ez rendjén, ha idő van, akkor idő van, ahogy te is mondtad egyszer.

Észre se vettük, hogy elrepül az idő felettünk, csak akkor, amikor megjegyezted, hogy ideje indulnunk most már. Mindannyian összeszedtük a 'menetelős holminkat', majd hazavittünk téged a saját lakásodba. A szomszédok csak úgy özönlettek ki az ajtókon, mind boldogan, hogy végre itthon vagy - te pedig váltottál néhány szót velük, de rövidre kellett fognod.

- Persze, Erzsikém, jól vagyok, nem kell aggódnod már. Bodza is rendben lesz, ne félj. - megsimogattad Bodza fejét, majd beléptél a házba, amit otthonnak neveztél majdnem 60 éve már. Minden a helyén, épp úgy, ahogy azt szereted. 

Összeszedtél mindent, amit fel szeretnél venni: a fehér garbódat ami kicsit bolyhos, de nagyon elegáns, a sötét nadrágod, amit mindig különleges alkalmakkor viselsz, a karikagyűrűd, a köves gyűrűd, az egyiptomi nyakláncod és az órád. Ahogy felöltöztél, rögtön úgy néztél ki, mint ahogy mindenki valaha ismert: egy vérbeli, drága nő, aki sokat ad magára, aki elegáns és stílusos, igazi hölgy.

Megnéztél és összegyűjtöttél magadnak mindent, ami útravalónak megfelel, az emlékeket, amik felbugyogtak benned, amikor egy-egy tárgyra esett a pillantásod a lakásban - és egy közülük, rajtunk kívül, volt a legerősebb: az a sok év, amit munkával töltöttél, már nyugdíjba meneteled után is, az a sok ember, akinek életed során a munkáddal segítettél, és mindenki más, akik vezetőként tekintettek rád. Elmosolyodtál újra, majd feleszméltél, hogy idő van, haza kell menni Bábolnára. 

Felkaptad a szürke kabátodat és mindannyian beszálltunk a most már egyre növekvő autó-flotta tagjainak egyikébe, majd elindultunk mind. Elindultunk mind Bábolnára. Az út maga egészen Bábolna határáig csöndes volt, mindannyian próbáltuk feldolgozni, micsoda őrült napunk van, majd mire beértünk a városba megeredt a nyelved és még utoljára elmondtad nekünk az emlékeidet, ahogy apa a városban körbe-körbe vezetett.

- Menjünk a Virág utcába most már, Imikém! - mondtad egyszerre, apa pedig engedelmeskedett. Mind elámultunk, amikor odaértünk. A Virág utcai ház épp úgy állt, ahogy régről emlékeztünk rá,  a lemenő nap fénye pirosas lepellel beborította a nagy kertet, kis ház álmosakat pislogott, a kapu kedvesen hívogatott, és... és mindenki ott volt. A család bábolnai fele, az iskolatársak, a régi munkatársak, a szomszédok, a barátok... mindenki. Történeted minden szereplője ott állt az udvaron a diófa alatt, te pedig köszöntél nekik, nevetgéltél, mosolyogtál, volt egy jó szavad mindenkihez. 

Majd amikor a nap elérte azt a pontot, hogy már utolsó erejével próbált világot adni, te oda álltál a kert közepére. 

- Isten veletek, szeretlek benneteket és köszönöm, hogy hazahoztatok. Itthon vagyok. - mosolyogtál ránk, majd jött egy erős széllöket, ami valami csoda folytán felemelt téged a magasba. Ott forogtál a szél ölelésében egy röpke pillanatig, majd a következő dolog, amit láttunk, az te voltál, mint aranyszín homok, együtt a széllel elindultál haza, kitártad most már végtelen karjaidat, hogy meleg szellőként megöleld Bábolnát. Mi pedig sírtunk és örültünk egyszerre, hiszen hiányozni fogsz nekünk, el se tudod képzelni mennyire, de tudtuk, hogy már nagyon szerettél volna hazajönni, így elengedünk.

...

Másnap este Pesten is meleg szél fújt, annak ellenére, hogy január van, innen tudom, hogy bejártad az egész vidéket, hogy elköszönj és megsúgd nekem, hogy hogyan is volt a történet vége valójában. Köszönöm, hogy eljöttél, köszönöm, hogy elmondtad. Szeretlek Mami. Mindannyian szeretünk. 







2018. január 10.

1826 nap az életből




Vannak kérdések, amiket mindigis nehezen válaszoltam meg. Például, amikor általános iskolában Györgyi néni arra kért minket, hogy képzeljük el, írjuk le, hogy mi lesz velünk 20 év múlva (talán levélben? Már lassan elérjük azt a 20 évet, nehéz minden részletre emlékezni). Nagy ház, szép autó, életünk szerelme, legmenőbb állás, csodás gyerekek, szerintem én minden ilyesmit írhattam - mert már akkor se mertem egészen belegondolni, hogy mi lesz velem addigra, így jobb volt a kérdésre úgy válaszolni, ahogy elvárták. Nem mintha attól féltem volna, hogy nem lenne meg mindaz, amit a környezetem, a családom, sőt, az egész társadalom vár el tőlem, hanem csakúgy mint most, akkor sem tudtam megragadni az idő fogalmát. 

20 év múlva külön házat veszek a játékaimnak

Absztrakt érzés volt, hogy lesz majd olyan, hogy jobban örülök egy vagon könyvnek/ruhának/ágyneműnek/törülközőnek, mint egy vagon Barbie babának vagy az éppen ezzel egyenértékű trélernyi Kinder tojásnak. Felfoghatatlan volt, hogy lesz majd olyan, hogy a felnőttek beszélgetése a világ dolgairól érdekessé válik, sőt, minden akkor és csak akkor létezett, nem volt szavatossága a családnak, lejárati ideje a barátságoknak és legfőképp: biztos voltam benne, hogy ami ma van az holnap is épp úgy lesz. Hogy is lehetett volna elképzelni így, hogy mi lesz 20 év múlva? Nyilván nagyobb leszek, ráncosabb, külön házat kell majd vennem a Barbie-jaimnak és kattogni fog a térdem, mert mindig hirtelen guggolok, sőt, több lesz a rossz fogam is, ha trélernyi Kinder tojást eszek, de kit érdekel, 20 év sok idő, addigra találok jó fogorvost, meg valami csodaszert, hogy ne recsegjek, amikor lépcsőzöm.

Komolytalan vagyok

Biztos vagyok benne, hogy utána még jópárszor szembesítettek a kérdéssel, hogy 'na, és hogyan látod magad 5/10/20 év múlva?' és én sose válaszoltam rá helyesen, erre általában megbélyegeztek, hogy nem vagyok céltudatos, és tudnom kell, mit akarok és mellécsapták még a többi beprogramozott elvárást azzal kapcsolatban, hogy mit kéne akarnom magamnak. Én meg világ életemben a kérdés feltevése után pár percig egy kis bűntudattal gondoltam minden tényezőre, amit éppen kívánnom kéne az élettől (a házra, az autóra, életem szerelmére, legmenőbb állásra meg a csodás gyerekekre), majd ugyanarra a konklúzióra jutottam, mint a velem szemben álló kérdező, hogy komolytalan és éretlen vagyok, ha nem tartom a markom a gyártósorokról legördülő helyes, szalaggal átkötött dobozokba tömörített 'teljes és boldog élet' csomagajánlatért, ami a fent említett dolgokat mind tartalmazza. Ácsingóztam volna egészségért, hosszú életű családért és háziállatokért, hogy mindenféle helyre eljutok anélkül, hogy mind a négy végtagommal feszítem ki magamat az ajtóban, ha ki kell dugnom az orromat a lakásból - valami Maslow-féle dolog lehet ez.

Mindenesetre a világ legkétélűbb (tárgyi) ajándékát kaptam, amit csak el tudok képzelni, a jövőt és a múltat egyszerre, amiről még most sem döntöttem el, hogy életreszóló élményt fog nyújtani, vagy csak letaszít valamilyen borzalmas gondolathegyről - egy könyvet, ami arra hivatott, hogy megörökítsem benne a következő 5 évemet. 

Itt kezdődik az élet

Inspirálónak hangzik, természetesen, menj ki, szerezz élményeket, kezdj el élni és hasonló gondolatok repkednek a fejemben, de (mert nekem mindig van egy 'de' valahol), a következő másodpercben már azon stresszelek, hogy itt van ez a napló, 5 évig minden nap írom, mi van, ha semmi nem történik 1826 nap alatt, csak annyi, hogy lesz egy könyvem arról, hogyan 'pazarolom' az életemet arra, hogy megtanuljak élni magammal és ne utasítsam el mások szeretetét arra gondolván, hogy nem érdemlem meg (mert lásd fentebb: nem akarom a mások által eltervezett 'teljes és boldog élet' csomagajánlatot). Mi van, ha minden nap valami olyasmit írok, hogy 'nem történt semmi'? Mi van, ha ez csak egy írott bizonyíték lesz arra, hogy tényleg haszontalan vagyok? Pont ezért nem is folytattam a bullet journal-omat sem annak idején, pedig az 'csak' éves elköteleződés volt.


(Egyébként gyönyörű ez a napló és mindenhova magammal hurcolom, pedig tényleg csak épp annyi hely van benne, hogy minden napról 1-2 mondatot lehet írni)

Nos, eddig még pont az ellenkezője bizonyosodott be - kicsit olyasféle módon, mint amikor 365 képet készítettem az évről -, hogy amikor azt hiszem, nem csináltam semmit, nem történt semmi, akkor is van valami, ami új aznap, minden nap alkottam valamit, új ötleteket örökítettem meg, jobban figyelek arra, hogy kevesebb és kevesebb szénhidrátot egyek, sőt... Talán még egy régi történetnek is kezdőlöketet ad a manifesztálódásra, ami már egy ideje a gondolataimban bujdosik. Még csak 3 hetet töltöttem el vele, de egyre kevesebbszer gondolok arra, hogy vajon lesz-e mit írnom aznap, vagy hogy vajon meg leszek-e elégedve azzal, aki most vagyok 5 év távlatából.

Tl;DR

Megígértem magamnak, hogy nem fogok nagy 'hello, 2018' meg 'új év, új élet' bejegyzéseket írni, mert a változás nem évhez kötött, de valahogy pont annyi traumatikus (nem pozitív vagy negatív, csak drasztikus, ezáltal nagy hatású) esemény történik az életemben épp az évnek ezen a szakaszán, hogy nem bírok elvonatkoztatni az elengedés, újrakezdés és változás szimbolikájától, így remélem, ti is elnézitek nekem a bőlére eresztett és kicsit talán még a szokásosnál is kevésbé irodalmi nyelven íródott bejegyzésemet. 

Amit ki szerettem volna hozni belőle, az két dolog: 
1, hogy a dolgok mostani állása szerint mindenkinek javaslom, hogy ha nem is egy 'igazi' Snapshot journal-lal, de legalább egy füzettel örvendeztesse meg magát, hogy lássa, mégis milyen csodás dolgok történnek vele
2, ez a könyv varázslatosan szép, úgyhogy nem bírtam ellenállni a fotózásának és annak, hogy meg is osszam másokkal! :) 

Itt is van egy utolsó kép befejezésképp róla, meg a szemüvegemről, amihez már annyira hozzászoktam, hogy alig láttam valamit fényképezés közben. :)



2017. december 31.

Lysitime | A szakítás


A rossz kapcsolat olyan, mint az éjsötét tinta, ami felborulva beleivódik a papírba elmosva mindent, ami egykor ott volt. Olyan, mint a legalattomosabb betegségek, amik úgy ölnek észrevétlenül, hogy rá sem gondolsz, vagy éppen mint a gyomorrontás, azt hiszed, hogy jó lesz neked, ha megeszed a csábító ételt, de csak kínt kapsz belőle. Legtöbbször viszont olyan, mint a kígyómarás, ahogy a méreg lassan szétárad a véredényekben, csendesen, gyorsan, vagy éppen egyik pillanatról a másikra, rögtön kivégezve azt, ami előtte voltál.
A rossz kapcsolat nem feltétlenül az, amire a neve enged következtetni: rossz. Lehet, hogy épp meg kell halnod egy kicsit ahhoz, hogy valami csodálatos tudjon gyökeret ereszteni a helyében. Lehet, hogy pont a rossz kapcsolat tesz mindent a helyére, esélyt adva az újrakezdésnek, új horizontok felé visz és felszabadít. Már ha meg tusz tőle szabadulni.

Ez az év más sem volt, mint rossz kapcsolatok sorozata - magammal, másokkal, dolgokkal... Minden fajtájából kijutott, úgy érzem. Felborult a tintásüveg, elsötétítve mindent, ami eddig volt, amikor hónapokon keresztül elhitették velem, hogy gyógyíthatatlan vagyok. Kaptam gyomorrontást: inzulinrezisztens vagyok és emiatt több ízben küzdöttem meg orvosokkal és magammal a kórházban a gyógyulásomért. Alattomos betegségként támadta meg az egész családot az elmúlás árnyéka, a megdöbbentő valóság, hogy még a köztünk lévő legszorgosabb elmét is eléri a titokzatos marok, ami elmorzsolja és összeroppantja mindennek az értelmét.

Szerencsére legtöbbször méreggel találkoztam. Apró kígyómarásokkal, amiket kiszívsz a testedből, majd mész tovább. Az év utolsó hónapjaiban, sőt, utolsó napján is többször megmart ugyanaz a kígyó, mérgezni vágyva és el is érte, amit szeretett volna. Bele kell halnom ebbe, és ha bele kell halnom, hát, belehalok én a marásba, ha ez azt jeleni, hogy holnaptól ez már nem kínoz többé. Ez a legutolsó az, ami távolból lesből támadott. Ebbe kellett végül belehalnom egy kicsit és ez már így is marad. Az, ami ilyen erős mérget juttat a szervezetbe az maga a rossz kapcsolat, aminek itt és most lett vége az újjászületéssel.

Kívánom, hogy ti is találjátok meg az életetekben a rossz kapcsolatot, legyen az bármi, vagy bárki - és legyen erőtök megküzdeni magatokért, azért, ami nektek jó, legyen bátorságotok a saját boldogságotokat mások elé helyezni néhanapján. Kívánom, hogy az új évben olyan károk érjenek, amiből építkezni, fejlődni tudtok és természetesen, mint mindig, kívánom, hogy minden vágyatok valóra váljon.

Ezennel szakítok 2017-tel és minden károsító erejével és sok szeretettel várom az elkövetkezendő leckéket 2018-ból.


2017. december 25.

Nem néztük a fényeket



Majdnem minden ugyanúgy volt, mint mindig. Minden majdnem éppen elkészült szentestére - csak épp semmi sem akart a helyére illeszkedni aznapra. A színes gömbök nem akarództak felakaszkodni a kicsit már ósdi, öreg műfenyőre, nem gyönyörködött bennük senki, miközben nagy gonddal illesztette őket a fára. A bejárat elé csak futtában került fel a minden évben nagy odafigyeléssel felhelyezett világítás, csak amolyan tessék-lássék módján, hogy legalább egy kicsit úgy tűnjön, próbálkozik a ház is díszbe öltözni. A sütemények csigamód formálódtak, nem akartak kész lenni, egytől egyig sérülve, némiképp hibásan másztak elő a sütőből, mintha csak mind fellázadnának az ünnep ellen. Mintha minden tudná, minden érezné, hogy az idei karácsony más, mint a többi.

Először nem csengetett a csengő, jelezve, hogy itt az idő, elkezdődött az ünnep. Először nem hangzott fel a 80-as években rögzített felvétel a karácsony estéről, amit Mami minden karácsonykor olyan nagy örömmel hallgatott, amivel együtt énekeltünk, hallgattuk a hangokat, amik közül már néhányat sose hallhattunk élőben. Először nem kapcsoltuk le a villanyt, hogy csak a fenyő világítson és először nem néztük a fényeket a plafonon arra gondolva, hogy milyen szerencse, hogy mind együtt vagyunk ma. Először nem jutottunk el az ajándékosztásig. 

Először potyogtak együtt a könnyeink karácsonykor. Először látunk másfajta fényeket táncolni a sötétben. Először látjuk együtt az idő törékenységét, a múlandóságot, a pillanat értékét együtt. Először fon minket össze a szomorúság és a hiány karácsonykor.

Először tölti nélkülünk Mami a karácsonyt.

Először töltjük nélküle a karácsonyt.