2017. november 27.

Ki nyitotta ki az ablakot?


(Nem tudom, mit mondhatnék elöljáróban erről a történetről, talán csak annyit, hogy... azt hiszem, azért férkőzött fejembe, hogy megvédjen a valóság borzalmaitól, olyan tényektől, amit nem tudok elfogadni. Nem hiszem, hogy máshogy fel tudom érni ésszel, ami mostanában történik. Csak így, ahogy alább írom. Mese ez, meg nem is. Igaz is, és álom is. Ami biztos, hogy a nagymamámról, Mamiról szól - minden zavarosságával együtt.)

Hideg van. Megint ki nyitotta ki az ablakot? Miért nem csukja be sose, amikor megy? Meg kell csinálni. Ez munka. Be kell csukni ajtót, ablakot. A kicsiny hálószobában félhomály van, csak a nappaliból szűrődik be a mennyezeti lámpa fénye. Az ágy melegében kicsiny asszony fekszik. Balra néz. Mellette ott van az éjjeliszekrényen valami sárga itóka, ki rakta ezt is ide? Hideg van. Megcsinálja. Becsukja az ablakot. Karjai erőtlenül beleremegnek, ahogy felnyomja magát az ágy puhaságából, pedig stabil fogása volt mindig. Mindegy is. Hideg van. Be kell csukni az ablakot. Meg kell csinálni. 

Kiül az ágy szélére, így vele szembe kerül a körülbelül fél méterre található ruhásszekrény. Éppen jó, hogy belekapaszkodhasson. Megy, mert meg kell csinálnia, be kell csukni az ablakot, ez munka. Ahogy feláll rögtön ki is szalad a világ lábai alól, zuhan. A padló tükörfényes parkettáján egy kócos idős asszony néz vissza rá, szemében riadalom és fájdalom keveréke és ekkor realizálódik benne is, mi is történt. A földön fekszik, hideg van, már a dereka is fáj. Nem tudta megcsinálni. Fontos munka volt, de nem bírta. Úgy érzi, összeesik a fáradságtól, nincs erő felállni, csak fekszik itt addig, amíg nem jön valaki. 

A gondolat, hogy ilyen fontos munkát nem tudott véghezvinni, felemészti. Egyre csak kergetik egymást a gondolatok a fejében. Ha nem tudom megcsinálni, miért is vagyok itt? Ideje lenne hazamenni. Igen, haza. Bábolnára. Indulna. A lába nem moccan. Mi történhetett? Ahogy felhúzza a térdét a kezeivel, érzi, hogy megannyi sérülés égtelenkedik rajta. Hát ez meg? Mitől ilyen? Becsukja a szemeit. Tudja már, hol van. Jönnek ők mind, anyuka, nagynénik, unokatestvérek, osztálytásak, mindenki, hogy menjenek haza együtt. Kézen fogják és vezetik, közben beszélgetnenk, elmeséli nekik, hogy mennyi dolog van, amit csinálni kell, mondják, hogy segítenek, utána mennek is haza. Bábolnára. Megcsinálnank mindent, amit szeretnének, minden kész, közben sokat mesélnek egymásnak, kérdezik, hogy hogy van, elmondja, hogy jól, hiszen itt vannak ők, készen vannak, indulnának. 

Egyszercsak hangokat hall, valakik közelednek, anyja és mindenki más pedig elszalad. Itt hagyták egyedül. Csörgés hallatszik, motoszkálás, majd a kulcs elfordul a zárban. Nyílik az ajtó, két hangot hall, mindkettő mintha a sajátja lenne. 
- Szia Mami! - hallja őket szinte kánonban, ahogy vidáman közelítenek.
- Gyertek gyorsan, segítsetek! - kiált nekik. 
Bejönnek a szobába, nem tud felnézni, de tudja kik ők. Az egyik közülük biztos a lánya, a másik pedig ki is? Anyukám, lányom, unokám... Valaki közülük. Talán most mennek haza. Haza, Bábolnára. Hirtelen mintha madzagon rántanák felemelkedik, könnyen, ahogy madarak szoktak szállni, a következő pillanatban már valami puha melegség veszi körül. Az ágy az. 

- Mami, anya hívta a mentőket, be kell vinniük a kórházba, hogy kapj infúziót, olyan gyenge vagy. - mondja az egyik, lánya vagy unokája. Én vagyok az.
- Persze, kicsim, gyere, ülj ide. - mosolyog vissza rám. - Mesélj, mi újság.
És én mesélek, elmondom neki, hogy mi történt a nagyvilágban, mesélek mindenről, arról, hogy miért nincs egyik ország lobogójában sem lila, az előző esti adventi naptár készítésről, a régi időkről, amikor hazáig futottam érte, hogy jöjjön szabadítsa ki Adrit a fiúk fogságából, hogy milyen jó volt megdézsmálni a meggybefőttet a kamrából iskola után, kérdeztem, hogy emlékszik-e, hogy gyerekként minden vasárnapi misén milyen mestermódon tudtam megenni a tic-tac-ot a táskájából, észre se vette amíg haza nem értünk, hogy mindig a csinos 'vezetős' ruháit akartam felvenni, hogy egy egész álló nap kuksoltam az étkezőasztala alatt, annyira mardosott a bűntudat, hogy eltörtem Papi különleges zenélős poharát.

Csak mosolyog és bólogat, néha közbeszúr egy-két kérdést ő is.
- Tényleg? Ez ki volt? Kikről beszélsz most? Nahát, mik vannak!

Csend áll be a beszélgetésbe, ő pedig messze jár. Anyuka, nagynénik, unokatestvérek, osztálytársak, mind jönnek megint, állnak az ágy mellett, menni akar, Bábolnára. Egy szempillantás alatt újra gyerek, nincsen baj, nincsen betegség, csak iskola van meg, a kecske akit úgy szeretett, talán Mici volt a neve. Csak a lecke miatt kell aggódni, de az is megvárja, amíg kidobóst játszik, majd pillangóformán hazaszőkdécsel a járdaszegélyen, számolva a köveket, ahogy halad. Meleg otthon várja, anyukája rétest nyújt, rotyognak a fazekak a konyhában, mindenkinek jut a finom vacsorából. Majd ugrás a képben és rögtön elismert vezető, ünnepelt főnök ő, munkaebédek, lazítós estek sztárjai ketten Papival, igazi hölgy, szép ruhákkal és mindig tökéletes megjelenéssel. Számol, dolgozik, igazít, boldogítja a munka. Minél több munka, annál jobb. Mindig precíz, sosem ejt hibát. Majd újra Bábolnán vagyunk, a kályha mellett kuporogva, kinn kövér pelyhekben hullik a hó, benn a tüzelőhely ellenére is rekkenő hideg van. Olyan hideg, hogy idáig érzi. 

Ki nyitotta már megint ki az ablakot? 


2017. november 19.

Project Loveliness | Advent gratitude

Photo by Genessa Panainte on Unsplash

Talán néhányan tudjátok, mennyire odavagyok azért az ötletért, hogy szebbé tegyem mások napját, akár csak egy kis semmiséggel is, már a legapróbb mosoly is megér minden próbálkozást részemről. Az utóbbi időben, mint minden évben, megint elöntött a nosztalgia a blogommal kapcsolatban, hiszen idén 6 éves lesz december 1-jén! :) 6 évvel ezelőtt csak ez az egy dolog lebegett a szemem előtt azon a bizonyos reggelen: inspirálni másokat, jobbá tenni a világot, csak úgy a magam módján, amennyire ez lehetséges. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyit változtam én és a nézetem mióta az első posztok megjelentek ezen a platformon, viszont szeretném, ha úgy, mint a régi időkben igenis csinálnánk valamit együtt, mégis külön, inspiráljunk másokat! :)

Arra gondoltam, hogy ahogy nem olyan rég írtam, a hála alapvető szerepet játszik most már az életemben. Ha megtetézem még a gondolatsorral is, hogy milyen törékeny idők járnak, kapcsolatok hullanak szét távolságok, munka, egészségügyi problémák, egyéb miatt, úgy érzem, az adventi időszak egy tökéletes pont arra, hogy kifejezzük hálánkat egymás iránt. Szeretném, ha ezt veletek, együtt tehetném!

Íme, erre gondoltam:

Írtam egy listát azokról a csodás emberekről, akikről úgy gondolom, hogy korántsem fejeztem ki a köszönetemet azért, hogy vannak, vagy éppen amit tettek értem, bármikor (hiszen olyan könnyű erről elfeledkezni, megbecsülni azt, amit tanultunk másoktól vagy éppen, hogy mink van - pl. egy nem emberhez köthető dolog: egészség) Szeretném, ha az advent 24 napja úgy telne, hogy minden nap más és más embernek lenne lehetőleg szebb napja a listámról, szeretném, ha tudnák, hogy akármennyire is lehet, hogy a kapcsolatunk (már) nem olyan erős, vagy éppen távoli, igenis gondolnak rájuk.

Szóval hogyan is működik a dolog?

1. Írj egy listát azokról az emberekről, akiket úgy érzed, mély nyomot hagytak az életeden. Ne lepődj meg, ha úgy érzed, hogy nincs 24, áss mélyebbre önmagadban, merülj el emlékekben, nézd végig az ismerősök listáját, és ha találsz valakit, akiről úgy érzed, hogy 'hmm, jó lenne már beszélni', ez a tökéletes alkalom! :) )

2. Készíts valamit mindenkinek a listádról! Nem kell nagy dologra gondolni (sőt, ha nagy dolog lenne, nehezen is lehetne véghezvinni 24 napon keresztül). Ha naponta találkoztok, írj egy képeslapot, készíts egy kis üveg 'szerencsecsillagot', vegyél neki egy kávét/teát és fogyasszátok el együtt.
Ha nem találkoztok sűrűn (nálam többnyire ez a helyzet), egy hosszabb facebook üzenet arról, hogy miért fontos neked a nap embere rengeteget jelenthet, de ezen kívül küldhetsz egy fotót magadról, vagy egy közös emléket szimbolizáló tárgyról, amit megtartottál, vagy csak felhívhatod megkérdezni, hogy hogy érzi magát mostanában.

3. A lényeg: próbáld kimutatni, hogy hálás vagy azért, hogy ezek az emberek beléptek az életedbe, érdeklődj, mi történik velük, és remélhetőleg ez sok régi-új kapcsolat megerősítéséhez vezet és szeretettel és hálával tölti fel advent minden napját. :)

Hiszen a karácsony nem csak arról a 3 napról szól, amikor együtt vagyunk, hanem a készülődésről is, hogy tudassuk másokkal, hogy szeretettel gondolunk rájuk és számítanak nekünk. Remélem, minél többen gondoljátok úgy, hogy ez egy érdemes ötlet arra, hogy szebbé tegye az adventet és csatlakoztok hozzám. :) Sőt, ennél a facebook eseménynél meg is tehetitek!



                                                                                                          ◊


Some of you may know how much I love the idea of making others' day a better one, even with the smallest of amount, the tiniest of smiles worth every effort from my side. Lately, like in every year I was overwhelmed by nostalgia about my blog, it's closing up on its 6th birthday this year! :) 6 years ago there was only one goal that started me on this road on that fateful morning: to inspire others, make the world a better place on my very own, slightly insignificant way, as much as possible. I can't ignore the fact that me and my views changed a lot since my first posts on this platform, but I would still like to dedicate some time to do something together to brighten the days of people around us! :)

I was thinking, like I mentioned not so long ago, gratitude plays an enormous role in my life now, and when I think about the times we live in, how fragile it is with collapsing relationships due to distance, work, health issues or whatever reason, I feel the time of advent is a perfect season to show gratitude to each other. I want to do this with you involved!

Here's what my idea is:

I wrote a list of the wonderful people, who I think I owe a big thanks to for what they did to me or simply for their existence in my life (it's so easy to forget and cherish what we learnt from others). I would like to spend the 24 days of advent with trying to brighten the day of a person from my list, I want them to know, that I think about them daily (even those, with whom our relationship seems less close).

So how can this be pulled off?

1. Write a list of people you care about or feel that they left a significant mark on you or your life. Don't stress on getting all 24 people written down so fast, look into yourself, check your memories, look through your friends list, maybe you even find someone you think it would be nice to talk to - it's the perfect opportunity! :)

2. Make something for everyone on your list! You don't have to think about big things (obviously, it would be much harder to pull it off if you were overwhelmed with work for 24 days). If you meet your person every day, write a postcard, make a tiny jar of 'lucky stars', buy a coffee/tea for them and have it together.
If you don't meet so often (or at all), a longer facebook message about how important they are can go a long way, or send a piece of sweet memory in a form of a photo, video, or just call them to ask how they are nowadays.

3. The point is: try to show gratitude for their presence in your life, be interested in their world, and hopefully you will end up with quite a few (re)strengthened relationships by Christmas eve. :)


Since Christmas is not only about those 3 days when we are together, but preparation too, to let others know that we care. I hope I'm able to inspire some of you to join this Project Loveliness and make someone's day better! :) Oh, and there's a facebook event now too for reminders! :)


2017. november 15.

Novemberi karácsony, szívmelengető reklámok

Photo by Andrew Neel on Unsplash

Ma reggel, rossz szokásomhoz híven felcsaptam minden idők legkedveltebb közösségi média oldalát, hogy megnézzem, mi történik a nagyvilágban. Hirtelen tudatosult bennem, hogy nem csak ma ébredtem arra, hogy várom, hogy havazzon, adventi időszak legyen... Nem vagyok egyedül ezzel. A facebookom körülbelül 2 hete már karácsonyi készülőds körül forog, mindenféle karácsonyi receptek, dekorációs ötletek, karácsonyi reklámok tömkelege árasztotta el az idővonalamat, és csak maradni szeretnének. Én pedig egyre azon tanakodom, hogy mit szeretnék készíteni karácsonyra, kezdve egy valamiféle falra akasztható adventi naptárral, mert a 6 évvel ezelőttit már nem igazán érzem, hogy állná az idő próbáját (hát még a képek róla... már akkor se voltam oda érte, amikor készítettem), na meg, hogy végre egyszer igazán advent legyen az advent.

Emlékszem, gimnázium talán második évében, amikor amerikai civilizáció, mint tantárgy megjelent, meg voltunk döbbenve, amikor a hálaadásról tanultunk - hálaadás, black friday, karácsonyi készülődés kezdete. Na de ilyen korán? Nekem még az advent sem volt teljes 4 hét akkor, hiszen a karácsonyi kirakatok és eladásösztönzés is Mikulás környékén kezdődött (ez pedig egy olyan berögződés, ami abból jön, hogy gyerekként a december 6-án kapott adventi naptár első heti csokijait csak úgy egy marokra ettünk drága öcsémmel).

Nem mondanám, hogy problémám lenne azokkal, akik ilyen őrült korán kezdenek el készülődni az év mondhatjuk, hogy legfontosabb ünnepére - hogyan is lehetne? Úgy érzem, értem, hogy mindez honnan jön. A karácsony mindig az évnek azon időszaka volt, amikor a család biztonságában kellemesen elmerülve a legnagyobb problémák sora kimerült a kissé feszülő pantallókban, a családi összejövetelek időzítésében, szerencsésebb esetben a hólapátolás megszervezésében.

Karácsonykor nincs háború, karácsonykor nincs munka, karácsonykor csak az van tisztán, töményen, amit mindenki szeret: öröm.

Úgy érzem, hogy egyre nagyobb szükségünk van erre az időszakra. Karácsonykor rossz dolgok nem történhetnek. A világ meggyógyul, az emberek egy kicsit több szeretettel gondolnak társaikra. Minél hosszabb ez a készülődés, annál több jó történik a világban.

Ami pedig engem illet...Minden évben a könnyeimmel küszködök, amikor a fenyő mellett állunk - egyrészt, mert ilyenkor még erőteljesebben érzem, hogy az idő hogy szalad, nem vagyunk már gyerekek, és nem szeretném, ha valaha is a családom nélkül kelljen eltöltenem az ünnepeket. Nézem a fényeket és próbálok mindent a fejembe vésni, hogy mindig emlékezzek az otthoni karácsonyra, amíg még mind együtt vagyunk. Valószínűleg idén sem lesz másképp...

Visszakanyarodva az adventhez, várakozáshoz és a mérhetetlen karácsonyi hangulathoz, ami a közösségi média felől vagy éppen az üzletek polcairól árad, most én is úgy érzem, hogy ahelyett, hogy azon morognék, hogy milyen korai még mindez, inkább élveznem kéne, és miért is ne élvezném ki?... Ennek fényében nyakamba vettem a Youtube-ot, összegyűjtöttem az elmúlt évek számomra legkedvesebb karácsonyi reklámjait (és marketinghúzásokat, tudjátok, tetszenek az ilyesmik) egy csokorba - miközben néha természetesen potyogtak a könnyeim, de azt hiszem, ez a műfaj szépsége lehet. :)





                                                                                                          ◊


Today morning, thanks to my bad habit, I opened up humanity's all time favourite social media platform to see what's happening in the wide world. I quickly realized, that it's not the first day I've been waiting for the first snowfall of the year, and I'm not alone with this thought. Facebook has been revolving around the topic of Christmas preparations for at least 2 weeks now with all kinds of recipes, decoration ideas, ads and charity movements and they don't seem to leave. Me, on the other hand, trying to get a hold on thoughts on how and what to do for this Christmas, it seems I'm even struggling to decide what kind of advent calendar I should make (the one I made 6 years ago is not cutting it for me anymore, plus I want advent to BE advent for once).

I remember when we were still in high school (it was probably second grade when we started having American Civilization as a subject), we were shocked about the 'quite long' advent season Americans have that starts right after Thanksgiving. It's November, why this early? - we thought. For me, advent back then wasn't even full 4 weeks, since usually Christmas stimulations started to hit the stores just a bit before Mikulás, and as kids, me and my brother used to eat up all the first week's chocolates all at once from the advent calendar we got from Mikulás. (Mikulás is kind of like the Hungarian Santa Claus, but he comes on the 6th of December, Saint Nicholas' day, it's the 'Little Angel' who brings presents on the 24th).

I can't say I would have a problem with people who start humming Christmas melodies, prepare lists and gifts for loved ones, seek out wonderful decorations in early November - how could I? I feel like I understand where they are coming from. Christmas is always the time of the year, when everything becomes a cozy blur, leaving the most important problems in focus: pants are too tight, what game we should play together, when should the wider family visit and, in even luckier times, who should shovel the snow from the pathway.

At Christmas there's no war, at Christmas, there's no work to be done, at Christmas the only thing there is what everyone likes in a pure, clear form: joy.

I feel that we are in need of this time of the year more and more. At Christmas, bad things just can't happen (or so we were told), the world heals, maybe people think about each other with more love, maybe longer advent means more love to share.

And for me... Every year when I stand next to the tree I'm struggling with tears - on one hand, because I feel it even more powerful than in other times, that time just passes so quickly, we are not kids anymore, and on the other hand because I just can't and don't ever want to imagine spending the holidays without my family. I look at the lights how they dance on the ceiling, keep trying to remember every tiny detail about each Christmas, about being together. I'm sure it's the way it will be this year too...



Circling back to advent, waiting and uncontainable amount of Christmas mood that comes from social media or from stores, I feel that instead of giving a single grumpy thought about how early it is, I should embrace it, and so I will... Keeping this in mind I made a list of the season's ads and campaigns I love the most from the past years (you know, I love marketing stuff), struggling with tears again, but then again, I guess that's the most wonderful thing about this genre. :)



2017. november 8.

Lysitime | Leckék a távkapcsolatomból


Itt ülök a képernyő előtt (több napja, több ízben) várom, hogy jöjjön az ihlet, hogy mégis hogy kezdhetném el ezt a bejegyzést, mert ha valaki, akkor én biztosan nem vagyok egy párkapcsolati guru. Már megírtam és kitöröltem legalább három lehetséges bevezetőt arról, hogy miért is akartam mindenképpen a távkapcsolatomban tanultakról írni, mert mind hamisnak tűnt, egytől egyig. Egyik fabula volt, a másik rejtélyes metafora a gondolatmenetemről, a harmadik arról tanúskodott, hogy az a rengeteg ismerősöm rögtön mind távkapcsolatba került, és nincs is jobb ember, akitől kérdezhetnének, de... Nem mesét akarok, nem misztifikálni a gondolataimat, sőt, nincs is sok barátom, aki folyamatosan kérdezgeti, hogy hogy történt mindez, csak éppen pont annyi, és éppen azok,  akikért már érdemes is végiggondolni, hogy mit tanultam abban a 10 hónapban, amíg sikerült a 'táv' szócskát eltávolítanunk a kapcsolat elől. Az ő kérésükre - nem tea mellett kuckózás közepette, hanem megosztható formában, újra magamat állítom porondra ezzel az ismét rendkívül személyes és talán kicsit narcisztikus témával. Előre bocsájtom, amolyan disclaimer-ként, hogy ez csak saját tapasztalat, nem szentírás, tényleg csak az én (mi) utam (utunk) azt hiszem, mindenkinek maguknak kell megtalálni, hogy mi a fontos és hogy fog működni minden... Íme, ezeket tanultam én a távkapcsolatomból, amik később a nem-táv verzióra is érvényesek lettek.


Őszintén és nyitottan, bízva egymásban

Talán a legelső volt a megannyi lecke közül. A bujdosás, a nem-elmondás, a folyamatos elutasítások után, belefáradtam abba, hogy próbáltam kendőzni a problémákat (tudjátok, amikről folyamatosan írok most már a blogon is), a rózsaszínre festett gondolatok egyszerre kifakultak és ott álltam én szürkén, azzal a fejemben, hogy 'na, innentől nem érdekel, hogy ki mit gondol az interneten rólam, miért is ne lehetnék akár egyszer is őszinte'. Ez  a kapcsolat volt életem egyetlen olyan kapcsolata (bármilyen, nem csak szerelemről beszélek most), ami hamisság, megtévesztés nélkül jött létre és azóta is azon módon növekszik és ez rendkívül különleges érzés. Nem voltak játszmák, hogy kinek kell hívni, mikor szabad válaszolni az üzenetekre, sőt, nem volt szükség a jól bevált, 'nem beszélünk egymással napokig, hogy a másik hiányoljon'-stratégiára, nem kellett egy Cosmo-praktika sem. Szinte kéz a kézben jár a nyitottsággal - titkok és rejtegetnivalók nélkül valahogy minden egyszerre tisztának és könnyűnek tűnt, annak ellenére is, hogy nem voltunk együtt, nem kételkedtem egy percig sem, hogy talán nem szeret, van valaki más az életében, elhagy, ha jön a lehetőség arra, hogy valakivel lehessen, aki könnyebben elérhető, mint a 2-3 havonta történő találkák.

Csacsogni, csacsogni, csacsogni!

Egyrészről kicsit bugyuta dolog csacsogásnak hívni a beszélgetést, másrészről viszont minden benne van, amire gondolok - lehet (és kell is) beszélgetni az élet nagy dolgairól, világmegváltó ötletekről, álmokról és félelmekről, de ugyanakkor a még a legbanálisabb dologról is. A hogyant az első pontban megtaláljátok, pluszba hozzátenném, hogy kertelés nélkül, abban bízva, hogy na, majd a másik kitalálja a gondolataimat (ebből kb. mindig félreértés születik), a mennyit pedig mindenki maga dönti el, tudjátok, kinek mennyi esik jól. Nekem a sok - ezt szerintem bárki megerősítheti, aki találkozott már velem. :) Talán ezért is, mi folyton beszélünk, a mai napig is, teljesen mindegy, miről, mindegyik kis beszélgetés rengeteget adott a kapcsolatunkhoz, még akkor is, amikor már nagy fáradtságunkban éjnek évadján csak annyit tudtunk mondani skype-on, hogy 'meep meep meep', mint két kicsi robot. Ezen felül pedig, talán, ami még ennél is fontosabb része a kommunikációnak: nem keresni a konfliktust. Nincs értelme azon veszekedni, amin nem lehet változtatni, azon meg főleg nincs, amin lehet, ezt a mai napig is igyekszem betartani (a svédeknek ez alapjáraton megy).

Kitartani mellette

...akkor is, ha megkérdőjelezik a kapcsolatotokat. Mert mindig van valaki, akinek jobb rálátása nyílik az egészre, jobban tudja, hogy mi jó neked, vagy legalábbis megjegyzi, hogy ő ezt sose tudná csinálni és egyébként is, nem létezik, hogy nem találnál valaki közelebbit. Legrosszabb esetben pedig azt, hogy nem is igazi kapcsolat, hiszen nem is vagytok együtt. És bár a legtöbb esetben teljesen ártatlan dolgokból erednek ezek a gondolatok (például féltenek), nekem néhanapján elég nehezemre esett szembenézni a ténnyel, hogy a környezetemben nem támogatnak annyira, mint amennyire szeretném. A nap végén ugyanakkor csak az számít, hogy én tudtam, hogy bizony nem álmodom, és nem akarok mással lenni csak azért, hogy boldogok legyenek a környezetemben élők. Ha már itt tartunk...


Bátornak lenni


Nekem már az előzőekben leírtakhoz is nagy bátorságot kellett mutatnom, de semmi volt ahhoz képest, amikor először találkoztunk a való életben is. Én, jó szokásomhoz híven próbáltam halogatni, meg eltussolni, annak ellenére, hogy nagyon akartam találkozni vele... Rettegtem. Mi van, ha nem tetszem neki, azon nyomban hátat fordít és megy vissza Svédországba? (hozzáteszem, hogy zsenge tini koromban sokat lógtam online és volt egy pár barátom, találkoztunk és természetesen nem tetszettem nekik, úgyhogy utána már nem is beszéltünk) Nem ez történt, túl is éltük az első hetet, utána jött az igazi bátorságpróba. Menjek én, egyedül Svédországba, először, repülővel. Idegen országba a démonjaimmal. Abban az időben épp meditációs terápiára jártam egy pár hónapig (ami egyébként a legjobb megoldás volt az állapotomban), így valahogy sikerült eljutnom nekem is Svédországba, annak ellenére, hogy ezt is megpróbáltam eltussolni. Szerencsére a józan eszem felül kerekedett az amigdalámon és utána egyre könnyebb lett: bátornak lenni költözéskor, bátornak lenni saját döntésekben és itt a blogon is, több ízben... Bár nekünk még legalább két lépés hátra van a közeljövőben, ami az eddigieknél is több küzdelmet jelent a részemről, már megtanultam, hogyan legyek bátor és tegyek a kapcsolatomért, így remélem, hogy a jövőben is hasonlóképp sikerül minden akadályt leküzdenünk.

Hála

Ugyancsak személyiségemből adódóan sokszor szoktam elgondolkodni és hálásnak lenni akár a legapróbb dolgok miatt is, nem tudom eléggé nyomatékosítani, hogy mennyire fontos ez. Hálásnak lenni az együtt töltött időért, hogy ténylegesen ilyen közelről megtapasztalhatom, hogy mennyire mások lehetnek más nemzetek, azért, hogy egyáltalán megtaláltuk egymást (hiszen mekkora esély van erre egyébként is), hogy megtehettük, hogy találkoztunk minden 2-3 hónapban, hogy a családom támogatott miután találkoztak vele, hogy találtunk egy, talán másoknak kis sötét lyuknak tűnő, lakást, ahol csak mi vagyunk... A lista pedig folytatódik, akár napi szinten is és nem félek kimondani, hogy köszönöm, mert úgy érzem, meg kell köszönnöm mindent, mert habár az élet pár területén kevésbé vagyon kiváló, rendkívül szerencsésnek érzem magam.



                                                                                                          ◊

I've been sitting here, blankly staring at my screen for a while now waiting for the muse to kiss me on the forehead and tell me how I should start this post. I'm not a relationship guru, no news there, maybe this is why it feels a bit uncomfortable to talk about it so openly. I wrote and deleted three different opening thoughts with that 'just something fake is going on here'-feeling going on on why I wanted to talk about my long distance relationship. One of them was a straight up tale, the other was a mysterious metaphor about how my thoughts work, the third one was about all my friends getting into long distance relationships lately, but... I don't want tales or mysteries, I also don't have many friends who ask me about it, just the right ones, who deserve getting what they asked for, which was me talking about how my relationship worked out in a share-able form. I feel it's a bit too personal of a topic to be present on this blog, but I'll try my best to share my experiences. In advance, as a disclaimer, please note, that this is not a guide book - I just hope that there is some use of this piece. :) So...here's what I learnt from my long distance relationship, that got carried into our non-long distance version too.


Honestly, openly, trusting each other

Probably my first lesson from many. After years of hiding myself, not telling, series of rejections I got tired of being dishonest about my problems (you know, the ones I constantly keep writing about on the blog too), the pink tinted thoughts lost their colours, and there I stood gray with the single thing on my mind, that from then on, I just not going to care what someone else thinks of me on the internet. This one relationship in my life (any, I don't only mean love) was the only one that hasn't had any mislead or deceit when it formed and grew the same way since then - it's a really precious feeling. There was no games, who should call, when you should answer messages, and never once I needed any of the Cosmo-girl practice either. It held hands with openness - without secrets and hiding, everything seemed (seems)  clear and light, despite the fact that you don't breathe the same air. I never had a doubt in my mind that he didn't love me, or he had someone else in his life, or he would leave me for someone who is not 2-3 months of meeting away from him.

Keeping the chit-chat going

It's a bit silly to call all conversations going on between us chit-chats, but on the other hand it grabs the very meaning I want to say with this: you can talk about the real deals in life, how to save the world, dreams and fears, but at the same time the most common, dorky topics are important too. The how-to is already presented above, I would add, that it should be straight too (trying to get someone to guess your thoughts might end up in a misunderstanding). How much communication? Well, as you like - I like a lot, that's quite obvious, if you ever met me. :) Mabye this is the reason why we talk all the time to this very day, about anything, every single tiny chat gave some life to our relationship, even those where we were just saying 'meep meep meep' like little robots on skype, in the middle of the night. And above all this lies the enormous law of not seeking conflicts. There's no need to argue about something you can't change, even less need about things you can change, and I personally try to keep this rule in sight all the time (swedes have a natural sense to avoid conflicts, thankfully).


Standing up for each other

...even when others keep questioning the relationship. Because there's always someone out there, who has a better view on things, who knows what's good for you, or at least makes a comment about how they couldn't do what you're doing or that you should find someone who is closer, or that it's not even a relationship, since you are not together per se. Most of the time these comes from the purest of places (caring, for example), I sometimes found myself hard to face the fact, that the people around me weren't as enthusiastic as I wanted them to be. Bottom line is, the most important thing is that I knew I didn't want to be with someone else to please my environment. Speaking of...

It requires strength

I already felt like I needed lots of strength for all the things listed above, but it was nothing compared to the amount I needed for actually meeting in real life. I, as expected, tried to procrastinate, and at the same time couldn't wait to meet him, finally... I was terrified. What if he would just turn around and go back to Sweden instantly when he sees me? (let me add, when I was a young teen, I was hanging out on the internet a lot, and had some friends I made online who didn't even want to be my friends anymore when we met, so I guess I got a bit scarred :) ) This is not what happened though, we survived our first week together (not that it needed to be *survived*), and there came the bigger challenge. Going to Sweden, alone, on a plane, for the first time. A different country with my demons. At that time I was attending meditation therapy (which was by the way the best way so far fighting my state), so somehow I still managed to get there. Luckily my common sense was stronger than my amygdala, and I tried to make it into a habit: being brave with moving, with personal decisions, with even the topics I'm writing about... At least two other steps await in the near future that needs bravery for us, which need even more fighting with myself, but I do hope, that the past experiences will come to my aid to convince myself, that we can overcome anything together.


Being thankful

It comes from my personality, I think, that I'm eternally grateful for the tiniest of things, and I can't stress enough how important this is. Being thankful for the time we get to spend together, that I can experience what it is like to live with a person from another culture, that we found each other in the first place (like what is the likeliness of that? :) ), that we could meet every 2-3 months, that our families supported us, that now we have our own place (even if others see it as a tiny dark hole). And the list goes on with every day. I'm not scared to say thank you, because I feel I have to thank everything, because even though I might be a bit scarred and less perfect than others, I feel like I'm the luckiest of all.