[HU]
Van egy listám azokról a dolgokról az iPad-en, amelyeket meg kell osztanom, és amelyeket el kell fogadnom, azokról a dolgokról, amelyeket elkerültem eddig, de kell, hogy beszéljek róluk, hogy továbblépjek. Az egyik gondolata jobban aggaszt, mint a másik, de én is úgy érzem, hogy el kell kezdenem továbblépni.
Ez egy olyan lépés, amit 10, 15 évvel ezelőtt kellett volna elkezdenem, de nem volt sem erőm, sem támogatásom, amelyre szükségem volt.
Olyan lépés, ami létfontosságúvá lett 5, 3 évvel ezelőtt, de nem volt elég erőm, energiám vagy támogatásom, amelyre szükségem volt.
Egy lépés, amely élet és halál kérdésévé vált, 2, 1 évvel ezelőtt, de nem volt elég erőm, motivációm, energiám vagy támogatásom, amelyre szükségem volt.
Ez az első a sorozatban. Azt mondják, hogy csak akkor beszélhetsz igazán egy témáról, ha elkezded megfelelően foglalkozni vele. Ha már elkezdek feldolgozni. Vagy legalábbis az én esetemben abba hagyom a tagadást.
Az egyetem után éveken keresztül az egyik legféltettebb kérdésem, amelyet feltesznek nekem, a munkához kapcsolódik. Mit csinálok. Mi a munkám. Amit a napjaimmal teszek, amint egyre jobban öregszem, az idő elszáll felettem, miközben állítólag virágzó (hacsak nem teljes virágzású) karrieremnek kéne lennie a gazdasági vagy turisztikai területen, vagy legalábbis valami. Legyen az fotós, vagy író. Bármi.
De valójában mi vagyok én?
Nincs munkám. Ezt válaszolhatok csak és kizárólag. Még szabadúszó sem vagyok.
Nem vagyok a társadalom hasznos része. Semmirekellő vagyok.
Tudod honnan tudom ezt? 2017-ben nagyot zuhantam a mentális egészségemben. A többi női gondokkal való dráma előtt. Annyira ijesztő volt M számára, hogy felhívta a munkahelyéről a mentőket, hogy jöjjenek értem, mert félt, hogy az az éjszaka végzetes lesz, vagy komolyan ártok magamnak.
Dörömbölnek az ajtón ... kinyitom. 2 rendőr és egy civil ruházatban lévő valaki érkezik hozzám, és megkérdezi, mi a bajom. Ezekkel a szavakkal. Fogalmam sem volt, mit mondjak ezeknek az embereknek, akiknek sütött az arcukról a megvetés és undor. Mit mond az ember ilyenkor?
Körülnéztek a lakásban, amiről megint csak azt láttam, hogy újra elítélnek a lakás rendetlensége miatt. Azt mondták, hogy a mentő jön ellenőrizni engem, mert öngyilkossági kísérletről számoltak be ebben a lakásban. (Ezen a ponton tisztázandó, hogy ez a kísérlet soha nem történt meg)
50 perc alatt megérkezett a mentőautó, ami életem egyik leghosszabb várakozása volt. Amikor ott álltunk a rendőrséggel és a másik férfival, kiderült, hogy a másik, civil ruhás férfi állítólag az öngyilkossági kísérletekhez kivezényelt szakember volt. Azért tudom ezt, mert ezt mondta. Nem a tetteiből. Íme néhány olyan dolog, amire egyértelműen emlékszem, hogy mondta, amikor a mentőre vártunk:
Mit ijesztgeti a barátját? Örülnie kéne, hogy egyáltalán van magának barátja.
Elgondolkodik néha azon, mit csinál az ön körül élő emberekkel?
Nem zavarja, hogy tönkreteszi azoknak az embereknek az életét, akik szeretik?
Megérkezett a mentő. Megkérdezték, hogy akarok-e velük menni, és arra gondoltam: itt az esély arra, hogy ez az egész mögém kerüljön. Itt az alkalom, hogy megszabaduljak a depressziótól. Szóval igent mondtam. Elvittek a pszichiátriai osztályra, ahol megtudtam, mi vagyok valójában. Egy orvos jött ellenőrizni engem. Az összes kérdés között feltette, mit csinálok a megélhetésért.
Azt mondtam, hogy időnként írok, blogot készítek, fényképezek, és ez körülbelül akkor is volt, amikor elkezdtem alkotni a creativebug-on, és örülgettem a sok alkotós, festős dolognak, amiket az Amazon-ról rendeltem. Tehát alkotónak készültem. Válasza: tehát lényegében nem csinál semmit, eltartott. Eltartott. Mintha pióca lennék, kudarc, csak egy tárgy, valaki, aki nem ér semmit. Az az életem, amelyet némán építettem, azok a dolgok, amelyek miatt kissé hasznosnak éreztem magam, hirtelen egy semmirekellő, értéktelen ember mentségeivé váltak.
Rájöttem, hogy nem kapom meg aznap éjjel sem a szükséges segítséget. Feltettem tehát az arcot, amit mindenki ismer. Az orvos szidta a mentőket, hogy minek vittek oda, mivel nyilvánvalóan semmi problémám nem volt. Azt mondta, hazamehetek, miután végzett a papírmunkával. 50 percre eltűnt az irodájában, csak azért, hogy újra felbukkanjon a zárójelentéssel és egy kis inputtal: Olvastam a blogját az irodámban. Valójában egyáltalán nem látom a vonzerejét, miért fektetne ebbe energiát, olyan semmilyen az egész.
Elmosolyodtam, és ettől kezdve tényleg a lelkembe volt marva. Haszontalan vagyok. Hivatalosan is értéktelen naplopó vagyok. És nagyon szégyellem magam.
[EN]
I have a list of things i have to share and accept nicely organized on my iPad about all the things I need to stop avoiding in order to move forward. One of them is giving me more anxiety to just think about, than the other, but I also feel like that it is a necessary step to recount what I have in order to take a step further.
A step that I was supposed to start taking 10, 15 years ago, but I didn’t have the strength or the support I needed.
A step that became vital to take 5, 3 years ago, but I didn’t have the strength, energy or support I needed.
A step that became a question of life or death, 3, 1 year ago, but I didn’t have the strength, motivation, energy or support I needed.
This is the first one in the series.It is said that you can only truly talk about a subject when you start dealing with it properly. Or at least in my case, give up on the denial and start to accept.
For years upon years after university, one of my most dreaded question to be asked from me has been along the lines of what I work. What I do. What my job is. What I do with my days that are counting down as I’m getting older and older, I’m supposed to have a blooming (if not already in full bloom) career in my field of economics or tourism or at least a something. Be a photographer, writer. Anything.
But what am I, really?
I don’t have a job. I can’t even say my go to answer anymore, either. I’m not a freelancer.
I am not a useful part of society.
Do you know how I know this? I had a big dip in 2017 in my mental health. Before all the drama about my other issues. It was so scary for M that he called the ambulance from his workplace to come and pick me up because he was scared that that night would become fatal or I’d seriously harm myself. Cops arrived. Banging on the door... I open the door. 2 policemen and a civil clothing person comes through asking me what my problem is. With these words. I had no idea what to say to these men, who had clear judgement in their eyes and actions towards me. What does one say?
They looked around the apartment, where all I could see was judgement again about the messiness of the place. They said the ambulance was coming to check on me, because they reported suicide attempt in this apartment. (To clarify at this point, this attempt never happened)
The ambulance arrived in 50 minutes which has been one of the longest waits in my life. As we were standing there with the police and the other man, it turned out that the other, civil clothed man was supposed to be the suicide prevention person. I know this, because he said so. Not from his actions. Here are some of the things i clearly remember him saying while we were waiting for the ambulance:
Why would you scare your boyfriend so? You should be glad you even have a boyfriend.
Have you thought about what you are doing to the people around you?
Is it not bothering you that you are ruining the lives of people who love you?
The ambulance arrived. They asked, if I wanted to go with them, and I thought: here’s the chance for having this entire thing behind me. Here’s my chance to get away from depression. So I said yes. They took me to the psychic ward, where I learnt what I really was. A doctor came to check up on me. Among all the questions, he asked what I was doing for a living. I said, well, I do write occasionally, a blog, I take photos, and that was also around the time I started creating on creativebug and got excited about all the things I ordered from Amazon to create. So I was building up to be a creator. His answer: so essentially, you are not doing anything, and he jotted down the word dependent on his file. Dependent. Like I was a leech, a failure, just an object, someone who is not worth anything. My life, that I was building silently, the things that kept me feel a bit of usefulness suddenly became the excuses of a worthless person.
I realized that I will not get the help I needed right away. I put on my face. The doctor scolded the ambulance people about bringing me there, since obviously I had no problems whatsoever. He said I could go home after he was done with paperwork. He disappeared in his office for 50 minutes just to re-emerge with my dismissal papers and an input: I’ve been reading your blog in my office. You don’t really see the appeal at all, why you would put energy into this, you are vanilla.
I smiled and I had my mind set from then on. I’m useless. I’m officially worthless. And I’m ashamed.
