2012. szeptember 1.

Mama emlékére


Eredetileg nem terveztem, hogy írok erről, hiszen ez egy olyan oldal lenne, amin csak és kizárólag jó dolgokról van szó. Ahogy mondtam mindig: 'Egy blog az élet napos oldaláról.' Sajnos, az elmúlt két hétben az életemben nem a 'napos' dolgok uralkodtak el, amik ahhoz vezettek, hogy se időm, se energiám nem maradt frissíteni az oldalt, de ha lett is volna, akkor sem szerettem volna képmutatónak tűnni. Én, személy szerint azokat az oldalakat olvasom szívesebben, ami nem személytelen, leíró jellegű, hanem annak a személyisége is benne van, akinek a gondolatait olvasom.
Ezért is döntöttem úgy, hogy írok pár sort az elmúlt hetekről.

Sajnos, a nagymamám, aki nagyon közel állt hozzám (elég családcentrikus család vagyunk mi :) ), elment tőlünk. Örökre. Elaludt.Ez önmagában megrengette a család életét.
Engedjétek meg, hogy - könnyes szemmel bár, de - egy kicsit meséljek nektek mamámról.

A fejemben folyamatosan azok a kedves emlékek kavarognak, amiket vele éltem át. Születésemkor nagybeteg volt. Kórházról kórházra járt és az orvosok nem jósoltak neki többet, mint pár hónap. Később azt mondta, hogy azért tudott életben maradni, mert én megszülettem. Akkora löket volt neki a hőn vágyott unoka, hogy muszáj volt meggyógyulnia, hogy segíthessen anyáéknak.
Amikor még kislány voltam, ő vigyázott rám, amíg a szüleim dolgoztak, a nyarakat pedig általában az ország másik felén, Törökszentmiklóson töltöttem vele, a dédszüleimmel és a kiterjedt családdal. Vonattal mentünk, én és a mamám. Emlékszem a rózsaszín bőröndömre, ahhoz ragaszkodtam mindig, pedig a cipőm se fért bele (már akkor is nagy lábon éltem :) ), a pesti forgatagra és a hosszú vonatútra. A miklósi állomáson már vártak minket, én pedig mindig izgatottan vártam, hogy találkozzak mindenkivel.

Aki ismeri azt a területet tudja, hogy nem sok potenciált rejtett magában a 90-es években a szórakozásra vágyó 5-10 éveseknek, de én sose unatkoztam. Egy csodálatos házikóban laktunk a város széle felé nyaranta, teljesen védett területen. Az utcafront felé egy hosszú, öreg szőlős volt, hátul betonlapokból kialakított terasz, ahova árnyékot vetett a ház fala. Voltak tyúkok, kutya, macska, sőt, halványan még az is rémlik, hogy malackák is. Egész nap a tyúkok alól gyűjtöttem a tojásokat, szaladtam fel velük a lépcsőn egészen a házig és állandó jelentést adtam a tyúkok állapotáról. Délelőtt a mama mosott. Katlanban melegítette a vizet hozzá. Volt, hogy melegített nekem is és egy lavórban strandoltam. Délután elmentünk a szomszédban lakó bácsihoz megnézni a birkákat és a pulykákat, teljesen le voltam nyűgözve tőlük. Egyébként, a család folyton járt látogatóba hozzánk, mindig volt ott valaki a rokonok közül, de sokszor mentünk mi is másokhoz. Ott valahogy sokkal közvetlenebb emberek vannak, már látom, így, idősebb fejjel. Szombatonként, például, amikor piacra jártunk, nem tudtunk úgy menni, hogy ne állítsanak meg minket 5 méterenként az ismerősök. Imádtam azokat a nyarakat.

Mamám egyébként Oroszlányon vett magának egy lakást a 3. emeleten, de mivel asztmás volt, szegény, egyre nehezebben ment fel oda. Ott is eltöltöttem jó pár hétvégét, amikor itthon volt. Ingázott Oroszlány és Törökszentmiklós között, hogy a család mindegyik részével lehessen. Aztán, ahogy az idő múlt, úgy romlott a helyzete a tüdejével, hogy el kellett adnia az oroszlányi házat és Törökszentmiklósra költözött egy másik házba a testvérével. Nyaranta így is meglátogattuk, ő is jött hozzánk ugyanúgy, de sajnos már nem több hétre, csak napokra, de mindig beszéltünk telefonon, sőt (ezt figyeljétek!) ezt a blogot is olvasta, hogy mindig értesüljön a történésekről.
A tüdeje viszont egyre rosszabb lett, egyre többet volt kórházban. Augusztus 19-én indultunk a nyaralásra, amit már régóta terveztünk a családdal, a Mátrába, és odafelé menet meg is látogattuk őt a kórházban.

Amikor ott voltunk, egyszerűen tudtam, hogy azért akar velünk találkozni, mert nem akar tovább szenvedni. Tudtam, hogy akkor látom utoljára a földi életében (mert hiszek benne, hogy találkozni fogunk még), és azt is, hogy az az esélyem az elbúcsúzásra. Mindig azt mondogatta, hogy én voltam az, aki megmentette 22 éve. Az utolsó találkozásunkkor azt mondta, hogy meggyógyul, mert én mondtam neki. De nem tudta megtenni. Aznap éjjel örökre elaludt.

Ez a szomorú dolog, ami végülis még közelebb hozta a családot, minél többet gondolok rá, annál inkább tűnik olyannak, amit el tudok fogadni, hiszen, 22 évig maradt még velem! 22 éven keresztül vigyázott mindenkire, mindenkit szeretett és gondoskodott róluk. Nem csak a családjáról, de az ismerősökről is. Egyszerűen gondolt mindenkire.

Ezért is szeretném, ha most egy pillanatra mindenki rá is gondolna.

Valahogy pont így gondolom én is az elmúlást:
Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál. 


2 megjegyzés:

  1. Luci, nagyon büszke most is rád a Nagymamád, én biztos vagyok benne! Nyugodjon békében!

    VálaszTörlés
  2. Nagyon is jó, hogy írtál erről és teljesen egyetértek Veled, hogy azok a blogok a legjobbak, ahol teljesen személyes dolgokról is lehet olvasni.

    A törökszentmiklósi nyaraid egészen hasonlóak lehettek, mint nekem a dévaványaiak, közel is vannak nagyon egymáshoz. Én is írtam már azokról a nyarakról, és ugyanilyen csodálatosnak éltem meg őket, mint Te is. (http://szogletesaranyhal.com/2012/06/19/nagymamaek-haza/)

    Nem írom semmitmondóan, hogy "őszinte részvétem", mert látom a versből, hogy Te érzed most is a nagymamád, és mindigis érezni fogod, és igen, én is hiszek abban, hogy találkozni is fogsz még vele! :)

    VálaszTörlés