Nagyon különleges nap a mai, hiszen ma egy éves a blog, és ezt nem is szeretném kevésbé különleges dologgal megünnepelni, mint egy szívemnek kedves történet megosztásával, amit egy új barát, egy nagyon szép lelkületű lány írt, Szandi (Madárlány :) ), akinek minden levele olyan mint egy falat levegő. Igaz, nem a klasszikus sweetnessről van szó, de higgyétek el, ez másképp, de legalább annyira édes, mint az eddigi alkotások. Épp ezért, szeretném figyelmetekbe ajánlani A Szomorú Szerelmek Hercegét, nekem első olvasásra kedvencemmé vált. Olvassátok el, merüljetek el benne, minden szavát forgassátok meg fejetekben, mint a jó bort szokás kóstoláskor, és rájöttök miről írtam az előbb. :) Ha elolvastátok és tetszett, akkor szerintem Madárlány is hálás lenne a látogatásért ezen az oldalon, ahol hozzásegíthetitek őt, hogy még több emberhez eljusson ez a történet egy szavazattal. :)
Nagy Alexandra - A Szomorú Szerelmek Hercege
Sokféle szerelem létezik. Van habkönnyű és csacska, mint a felhők, vörös
és égető, mint a tűz, halovány és gyenge, mint a pára. És nem csak
emberekbe lehetünk szerelmesek.
Vannak, akik a kocsijukat szeretik. Vagy a kertjüket. Az állatukat. Egy kedves tárgyukat. A tényt, hogy élnek. Furcsa módon ezek gyakran tartósabbak, mint az emberek szerelmei.
Az apró, különbözőbbnél különbözőbb szerelmek elbújnak az utcákon, a kukák mögött, a metró ülései alatt, a virágágyásokban, a fák lombjai között.
És várják azt, akinek szüksége lesz rájuk. Szinte minden szerelem talál magának valakit.
Ám sajnos csak kevesen maradhatnak választottjukkal.
Sokan vannak, akik egy fiókban, dobozkában élik le az életüket, megsárgult esküvői fényképek, gyöngysorok, a menyasszonyi csokor száraz virágai között. Vannak, akiket vitrinbe tesznek: néha kifényezik őket, és esténként csodálják szépségüket.
De sokan vannak, akik visszakerülnek az utcára. Az emberek, akiket egykor összehoztak, elfelejtik egymást. És ahogy a száraz avart ősszel, úgy viszik ki a nem kellő kis szerelmet az utcára, hogy valaki más elvigye.
Sok kis szerelem ilyenkor újra felbátorodik, és új embereket keres magának.
De sokan magukba zuhannak, és csak szomorúan ülnek a járdaszegélyen.
Ilyenkor szokott értük jönni a Szomorú Szerelmek Hercege.
Vannak, akik a kocsijukat szeretik. Vagy a kertjüket. Az állatukat. Egy kedves tárgyukat. A tényt, hogy élnek. Furcsa módon ezek gyakran tartósabbak, mint az emberek szerelmei.
Az apró, különbözőbbnél különbözőbb szerelmek elbújnak az utcákon, a kukák mögött, a metró ülései alatt, a virágágyásokban, a fák lombjai között.
És várják azt, akinek szüksége lesz rájuk. Szinte minden szerelem talál magának valakit.
Ám sajnos csak kevesen maradhatnak választottjukkal.
Sokan vannak, akik egy fiókban, dobozkában élik le az életüket, megsárgult esküvői fényképek, gyöngysorok, a menyasszonyi csokor száraz virágai között. Vannak, akiket vitrinbe tesznek: néha kifényezik őket, és esténként csodálják szépségüket.
De sokan vannak, akik visszakerülnek az utcára. Az emberek, akiket egykor összehoztak, elfelejtik egymást. És ahogy a száraz avart ősszel, úgy viszik ki a nem kellő kis szerelmet az utcára, hogy valaki más elvigye.
Sok kis szerelem ilyenkor újra felbátorodik, és új embereket keres magának.
De sokan magukba zuhannak, és csak szomorúan ülnek a járdaszegélyen.
Ilyenkor szokott értük jönni a Szomorú Szerelmek Hercege.
A herceg összegyűjti a szomorú kis szerelmeket, elringatja őket, majd
felviszi őket, a felhők közötti palotájába, hogy ott aztán új erőre
kaphassanak, és visszatérhessenek az emberek közé.
Régebben a herceg örömmel végezte ezt a feladatot. Külön dobozkákat készített a kis szerelmeknek. Mesélt nekik az emberekről, a virágokról, az állatokról. Boldogan engedte vissza kis védenceit a földre, és ha egyikük újra elszomorodott volna, ő azonnal lent termett, és megvigasztalta.
Ám idővel egyre többen lettek azok a szerelmek, akik nem akartak visszamenni a földre. A palotában akartak maradni a herceggel, hogy soha többé ne kelljen szomorkodniuk. A földön pedig egyre kevesebb szerelem maradt, akik aztán egyszer csak elszomorodtak, és ugyanúgy a herceggel akartak maradni, mint a társaik. A herceg munkája hiábavalóvá vált.
És egy nap ő maga is elszomorodott.
Régebben a herceg örömmel végezte ezt a feladatot. Külön dobozkákat készített a kis szerelmeknek. Mesélt nekik az emberekről, a virágokról, az állatokról. Boldogan engedte vissza kis védenceit a földre, és ha egyikük újra elszomorodott volna, ő azonnal lent termett, és megvigasztalta.
Ám idővel egyre többen lettek azok a szerelmek, akik nem akartak visszamenni a földre. A palotában akartak maradni a herceggel, hogy soha többé ne kelljen szomorkodniuk. A földön pedig egyre kevesebb szerelem maradt, akik aztán egyszer csak elszomorodtak, és ugyanúgy a herceggel akartak maradni, mint a társaik. A herceg munkája hiábavalóvá vált.
És egy nap ő maga is elszomorodott.
Hiába volt tele palotája és kertje boldog kis szerelmekkel, akik játszani, bújócskázni, táncolni hívták, ő csak feküdt a felhő-ágyában, és azon siránkozott, milyen szörnyen szomorú a világ.
Egy reggel azonban, amikor álmosan kukucskált ki a dunhája alól, azt vette észre, hogy csend van. A kis szerelmek jó része eltünt.
Riadtan pattant ki az ágyból, kétségbeesve kérdezgette a megmaradt szerelmeket, de azok sem tudták, merre lehetnek a barátaik. És mivel a felhőpalotában nem voltak, csak egy helyen lehettek. Lent, a földön.
A herceg gyorsan felkapta égbolt-kék köpenyét és a koronáját, hóna alá kapott egy nagyobb dobozt, és már repült is le, a földre.
Ám amikor odaért, nagyon meglepődött. Az utcák üresek voltak és kihaltak, a virágok és a fák beszürkültek, az állatok és az emberek magányosan kószáltak az utcán, és a lelkük éppoly piszkos színű volt, mint a járda.
A herceg elámult. Mi történhetett? Hol vannak a színek, a vidámság, a jókedv? A zaj, a játék, az életkedv. Aztán eszébe jutott. Mindegyik fent van nála. A szín, a vidámság, a zaj, mind nála vannak. Fent, a palotájában.
A szerelmek nem akartak visszajönni a földre, mert úgy érezték, nem kellenek. Hajjaj, dehogynem kellenek! Mindenhová kellenek! A világ beszürkül a szeretet nélkül!
A herceg futásnak eredt, minden ablakban, ereszben, gödörben, virágágyásban kereste a kis szerelmeket, és remélte, nincs túl késő ahhoz, hogy szétszórja őket a földön, mielőtt az teljesen elszomorodna.
Aztán, amikor már majdnem feladta, hangokat kezdett hallani. A kis szerelmek hangjait.
Megszaporázta a lépteit, és beröppent egy apró ház kertjébe.
Hogy ott micsoda színek voltak! A világ összes színe benne volt a kicsiny kert minden virágában, facsemetéjében, lepkéjében, de még a fűszálakban is!
A kert közepén, egy apró padon a herceg megpillantotta a kis szerelmeket. De nem voltak egyedül. Egy lány ült a padon, s vele játszottak a szerelmek, csúszdáztak hosszú haján, bújócskáztak köténye zsebében. Amikor észrevették, hogy a herceg őket figyeli, elbújtak a lány szoknyájának fodrai közé, és csendben figyeltek.
Ők az enyémek, mondta a herceg. Nem, ők az emberekéi, mondta a lány.
Elmesélte, hogy talált rá a kis csintalanokra hazafelé jövet, hogy hogyan hozták vissza a kertjébe az életet. Hogy a szerelmek elmesélték, hogy a hercegük, akinek mindig boldognak kellene lennie, bánatosabb lett, mint a lent élő emberek, és hogy nem akarnak visszamenni hozzá.
Én sem akarom, hogy visszajöjjenek, mondta a herceg. Azt akarom, hogy itt maradjanak, és boldoggá tegyék a világot!
Most a herceg mesélt a lánynak. Elmondta, hogy mennyire felelőtlenek az emberek a szerelmeikkel, hogy mennyire nem érdekli őket a sorsuk. Hogy milyen szomorúak a kis szerelmek, mikor kidobják őket.
A lány kacagni kezdett, mire a herceg rosszallóan nézett rá. Mit nevetsz, kérdezte. Mi ilyen vicces ezen?!
Csak az, mondta lány, hogy a kis szerelmek csak úgy találomra keresik fel az embereket. Nem jöhet be minden választásuk! Milyen vicces is lenne, ha mindig sikerülne nekik! A macska beleszeretne a kutyába, a hal a kukacba, a hercegnő a hétfejű sárkányba! Viccesebbet elképzelni sem tudnék!
Ezen már a herceg is nevetett. Ő erről teljesen elfeledkezett. A szerelem ott van, ahol megtalálják. Egyáltalán nem biztos hogy az a szerelem pont annak a megtalálónak rendeltetett, de legalább, ha nem is örökké, de egy darabig boldogíthatják egymást, és távozáskor mindketten egy kicsit okosabban, kicsit színesebben sétálnak tovább. Hogy erről mindenki elfeledkezett!
Azon az estén a Szomorú Szerelmek Hercege, a lány és az összes kis szerelem körberepülték a világot, s minden magányos ember ablakába ültettek egy kis szerelmet. Égővöröset, felhő-puhát, lehelet finomat. Mikor visszaértek, minden kis szerelem társra talált, és a lány nagyon elfáradt. A herceg hazakísérte, majd elköszönt tőle. Ám a lány ablakában nem hagyott egyetlen kis szerelmet sem.
Hanem hazaérve, a felhő palota legfényesebb szobájában, a legszebb papírból hajtogatott egy szív alakú dobozt annak az egészen kicsi, mégis hihetetlenül erős szerelemnek, akit annak a lánynak, és csakis annak a lánynak szánt, akiről tudta, sosem fogja a szerelmét elhagyni.
Hanem hazaérve, a felhő palota legfényesebb szobájában, a legszebb papírból hajtogatott egy szív alakú dobozt annak az egészen kicsi, mégis hihetetlenül erős szerelemnek, akit annak a lánynak, és csakis annak a lánynak szánt, akiről tudta, sosem fogja a szerelmét elhagyni.
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg barátaiddal is!
. Ez kb másfél éve volt, azóta voltam vásárokban, rengeteg klassz
emberrel, alkotóval ismerkedtem meg és igyekszem folyamatosan tanulni és
fejlődni.'
