2016. szeptember 3.

Letting go



Pár hete történt, a falusi otthonban, a helyen, amit én 'hazá'-nak hívok. Este volt, pont azelőtt, hogy visszajöttünk volna az albérletbe. Apukám a nappali kanapéján szundított, mi pedig öcsém szobájában találkoztunk, ahol öcsém épp lefekvéshez készülődött. Ott voltunk hárman. Mindannyian csendben néztünk egymásra. Csak én pityeregtem. Megint az a fránya gyengeségem: az elutasítás fájdalma.

'Benned mindig nagyobb volt a szeretet mások iránt, mint amennyit ők hajlandók voltak befogadni'...mondta anyukám egyszerre - 'Emlékszem, annyira sajnáltalak, amikor láttalak az oviudvaron szaladni a társaid felé, meg akartad ölelni őket, de mivel kétszer akkora voltál mint ők, ők csak szaladtak előled. Vigasztalhatatlan voltál'

Én persze erre nem emlékszem. Nem emlékszem, hogy valaha is akartam volna bárkivel ölelkezni, mert most sem vagyok ölelkezős típus - vagy éppen ott, az oviudvaron döntöttem úgy, hogy nem leszek ölelkezős. Arra viszont emlékszem, hogy mindig rettegtem, hogy elvesztem a barátaimat, annyira hogy bármit kértek, mindig 'igen'-t mondtam - és közben attól féltem, hogy kinevetnek, ha rosszul csinálok valamit (és ki is nevettek).

Ez, azt hiszem, meg is maradt későbbre is, a mai napig félek, hogy kinevetnek, de így is, szeretek új embereket megismerni. 

Az új emberekkel való 'találkozás' az utóbbi pár évben online barátságok sokaságában csúcsosodott ki, amikért én nagyon hálás vagyok. Tudom, online barátok, nem az 'igaziak', de abban az egyben igen, hogy bár nem lehetünk együtt, szóban/írásban mindig számíthatunk egymásra. Csak azért, mert bízom bennük, hogy nem szúrnak hátba és árulnak el/nevetnek ki, nagyobb önbizalommal fordulok az internetes barátaimhoz. Vannak köztük olyanok, akiket évek óta ismerek, és valószínűleg az esküvőmön is feltűnnek majd. Nem mellesleg, Marcus is ilyen online barát volt egy időben.

Ma viszont... megrengett a bizalmam egy olyan emberben, akiről szintén azt hittem, hogy ott lesz velem életem nagy napján (ha lesz ilyen). Egyik napról a másikra fordított nekem hátat, 'legyen jó életed' felkiáltással.  Egy dolog akartam lenni, mégpedig a barátja. Az utolsó beszélgetésünkkor (ami épp facebookon zajlott) pont arról beszéltünk, hogy milyen régen is beszéltünk, és ez hogy hiányzott. Dühös vagyok és még jobban hergelem magam. Dühös vagyok magamra, mert azt hittem, barátok vagyunk, dühös vagyok azért is, mert dühös vagyok, és dühös vagyok azért is, mert nem tudok túllépni rajta egyszerűen 2 perc alatt és közben anyukám szavai járnak a fejemben, ahogy próbálom elengedni Sam-et. 

'Benned mindig nagyobb volt a szeretet mások iránt, mint amennyit ők hajlandók voltak befogadni'

Sajnálom, Sam, hogy nem voltál képes elfogadni, hogy a barátod vagyok. Hiszem, sőt, tudom, hogy nem tettem ellened semmi rosszat azon kívül, hogy nagyobb volt a szeretet bennem, mint amennyit szerinted megérdemelsz. Remélem, egyszer találsz újra valakit, aki jobban akar téged barátnak, mint amennyit el tudsz fogadni - mert ez jelenti azt, hogy a másik többet lát benned, mint amennyire te tartod magad.

Legyen szép életed.

***

It was a few weeks ago, in our village house, the place I call the true home. It was the night before we returned to our apartment in the city. My father was peacefully sleeping on the couch in the living room, my brother was going to bed, when we met in his room. We were there, the three of us. We were looking at each other in silence, only I was crying. Again, my eternal weakness: the pain of rejection.

'You always had more love in you than what people were willing to accept' ... my mother said suddenly. 'I remember when you were in kindergarden, you actually chased the others around for a single hug, but they just ran away from you, since you were a big kid. It was heartbreaking to watch, and we couldn't console you'

Interestingly enough, I'm not a hugging person, maybe because of that kindergarden experience, that I can't even remember. I do remember though, that I went great lengths later on to get and keep friends. I always said yes to anything coming up, just to make sure they like me and don't laugh about me behind my back. This, actually persisted through the ages, I am still very concious about what people would say about me.

When I grew up, I built my friendships on the base of common interests, based on honesty, mostly in the world of gaming. You wouldn't imagine how strong these bonds can be. Some of these friends, I am pretty sure I will have on my wedding day to have them celebrate with us in person. Just the fact, that we are adults, having or having to had the same difficulties at some point of our lives (like not having friends...), makes an incredible connection. 

Today, my trust is lost in a person I knew for years, who I hoped to see on that wedding day (if it will ever happen). From one day, to another he just turned his back on me, said that I should have a nice life, and left. I am shaken. All I wanted to be, is his friend. In our last conversation (that happened on facebook), we talked about how we missed each other's company in the past few weeks. I am angry, and I fell into a vicious circle. I am angry at myself because I got rejected, and I'm angry at myself for being angry for a person who clearly doesn't deserve to be a friend of mine, and lastly, I am angry because I can't just let it go in 2 minutes, or even a few hours. My mother's words are dancing in my head while I'm trying to let Sam go...

'You always had more love in you than what people were willing to accept'

I am sorry, Sam, that you couldn't accept that I was your friend. I hope, no. I KNOW that I didn't do anything wrong except for the fact, that I had greater love towards you than what you think you deserve. I hope you will have the luck to find a person in your long life, who will find you precious, and that time, you will want that person to be your friend - because that simply means that you found someone who feels lucky to be your friend... and for the future: these are the people we don't want to hurt. 

Have a nice life.

 

5 megjegyzés:

  1. vannak nagyon hasonló élményeim, tudom, mennyire rossz érzés. nekem nagyon sokáig tartott elengedni. ha szeretnél róla beszélni, írj nyugodtan. <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Zsófi, te mindig olyan aranyos vagy, hihetetlen. Látod, inkább az ilyen emberekkel kéne törődnöm, mint mindenféle másokkal <3 (egy újabb dolog, ami miatt dühös lehetek magamra!) Nagyon szépen köszönöm az ajánlatot, meg hogy egyáltalán írtál <3

      Törlés
  2. Mindig elszomorít, ha valakivel ilyen történik. Nem csak azért mert valakit, aki önzetlenül adja a szeretetét visszautasítanak, hanem mert annyi ember van a világban, akinek óriási szüksége lenne legalább egyvalaki szeretetére, és mégis annyian pazarolják azt olyanokra, akiket nem is érdekel vagy visszaélnek vele. Ezért is kedvelem az idősebb, magányos emberek társaságát, mert tudom hogy én is szerethetek valakit, és nekik is ténylegesen örömet szerezhetek. Meg persze sok jó sztorit tudnak, és csak arra vának, hogy megoszthassák valakivel:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, Anna, hogy írtál!... Tudod, én abban a hitben voltam, hogy neki ténylegesen szüksége van szeretetre. Sőt, most is azt hiszem, hogy szüksége van rá, csak úgy döntött, mégis ez a legjobb. Ez a legrosszabb talán az online barátságokban - hogy amikor eltaszít az, akinek szüksége van rád, nem tudsz nagyon visszamenni és akkor is mellette állni, mikor azt hiszi, ő egyedül is jól van.... Bennem is van egy kis világmegváltó-gén (ha lehet így fogalmazni), jó lenne, ha ténylegesen most már ki tudnám szúrni azokat, akik nem élnek vissza a szeretetemmel :( :)

      Törlés
    2. A "világmegváltó-gén" abszolút megvan nálam:) Sajnos az elmúlt év folyamán a betegségem miatt (szorongásos-depressziós kórképem van) megszakadt a kapcsolatom szinte mindenkivel, akit barátomnak gondoltam. Sajnos azt tapasztalom, hogy kevés az olyan ember, akik tényleges áldozatot vállalnak a barátaikért. Én elég nagy igazság bajnoka vagyok, tehát sokszor megyek bele olyan konfliktusokba, amihez egyébként nem lenne közöm, csak épp egy barátomat érinti. Ezért mégjobban letör, amikor ezt ők nem viszonozzák... De ez biztos valami túlélési ösztönnel kapcsolatos dolog, szóval már nem haragszom rájuk emiatt, csak szomorú vagyok. Az is elég lehangoló, hogy az a pár ember, akivel még tartom a kapcsolatot, mind ki van szolgáltatva nekem lelkileg, és félek, hogy csak ezért tartanak a barátjuknak.
      Sajnos a betegségem miatt nem vagyok az az online-barátkozós fajta. Egyszerűen csak félek kommentelni, vagy felvenni ismeretlenekkel a kapcsolatot. Ez is csak egy különleges alkalom volt, és bocsánat, hogy ilyen negatívra sikeredett.

      Törlés