Lysitime | Volt egyszer egy tesióra...

Utáltam a testnevelés órákat. Mindig. Nem is tudok felhozni olyan alkalmat, amikor úgy mentem volna iskolába, legyen az általános, vagy gimnázium, amikor nem gyomorgörccsel kezdtem a napot, csak azért, mert kilátásba volt helyezve egy tesióra. Az olyan alkalmakról nem is beszélve, amikor éppen Cooper-teszt volt a porondon, egyszerűen csak el akartam tűnni a föld színéről. Nem vagyok egy sportos alkat, sosem voltam az, gondolom, túl lusta vagyok hozzá (de legalább tudom, mik a hibáim), az se kedvezett a helyzetnek, hogy általánosságban véve mindig is 'kövérnek', 'lomhának' neveztek (ugyan gyerekkoromban tényleg nem voltam kövér, a régi képeimet visszanézve, sőt, még tinédzserként sem mondanám).

Akkor azt hittem, hogy maga az óra, vagy a tanár az, amit utálok a testnevelésben. Mozogni, jaj ne! De ha most visszagondolok, emlékszem, hogy mindig jól eső fáradság töltött el már akkor is minden testnevelés óra után.

Általános iskolában kemények voltak az órák. Egy fiatal tanárnőt, Lovrity tanárnőt kapta az osztályunk. Szigorú volt és megkövetelte az óráján a fegyelmet. Sokat dolgoztunk, futottunk, de az általában 'problémás' osztály sose volt zajos, nem beszélt neki vissza senki sem. Tényleg fegyelemre nevelt minket. Ennek ellenére tizenegy-két-három-négy évesen az ember nem fogja fel, hogy mi a jó neki. Állandó jelleggel panaszkodtam otthon, hogy 'nem bírom' a tornaórákat, nem tudom, hogy tudnék teljesíteni. Féltem nagyon a kudarctól. Az egyébként jó bizonyítványomban tornából mindig 2-est kaptam (többnyire mindenki hasonlóképpen teljesített), és féltem, hogy nem vesznek fel az áhított középiskolámba miatta. Egy bizonyos órára nagyon emlékszem akkoriból: 40 percen keresztül futottunk körbe-körbe, aki teljesítette, kapott egy 5-öst. Én, aki a Cooper-tesztek felét sétáltam, nem is gondoltam volna, hogy bármikor tudnám ezt teljesíteni. De megtettem. 40 percen keresztül futottam, az egész osztállyal egyetemben. Azóta is erre gondolok, ha valami lehetetlennek tűnik. :)

Gimnáziumi évek során sem szerettem meg sokkal jobban a testnevelést, viszont a tanárunk Szurcsik tanár úr - na, ő aztán nem az a fajta fegyelmező fajta volt. Követelt, sokat, de meg is értette, ha nem tudtuk megcsinálni, amit kért. Ájulós csoportnak hívott minket (részben miattam), de általánosságban véve jó kapcsolatot ápoltunk vele. Akkor is, amikor olyanokat kellett csinálnunk, aminek a megpróbálásához sem volt gusztusom, erőm, de főleg bátorságom, például a felemás korlát. 

Miért van az, hogy nem tudjuk akkor értékelni a dolgokat, amikor éppen történik velünk? Mindig azt hittem, a testnevelés óra a kötelező rossz dolog az iskolában, mikor talán a kulcsot adta a kezembe ahhoz, hogy jobb életem legyen. Nem tudom, hogy hányan gondolkodnak el azon, hogy mégis mi volt az, amit ezeken az órákon VALÓBAN megtanult. Én tudom, hogy mi volt az: képes vagyok bármire. 

Azt tanultuk, hogy helyezzük előtérbe a saját egészségünket és ezért legyünk hajlandók legyőzni a saját lustaságunkat.

Azt tanultuk, hogy feszegessük a korlátokat, teljesítsünk a lehető legjobban.

Azt tanultuk, hogy tegyünk még egy lépést onnan, ahol már úgy gondoljuk, hogy nincs tovább és lássuk, hogy igenis, még arra is képesek vagyunk.

Milyen rettentő fontos lecke a személyiség kialakításához! Így hát köszönöm mindkettőjüknek, Lovrity tanárnőnek és Szurcsik tanár úrnak, hogy megtanították ezeket nekem. Évekbe telt, hogy rájöjjek, de most itt vagyok, és tudom. Köszönöm! (az osztályom nevében is! :) ) 

*** 

I always hated physical education in school. Always. I can't remember a day in school when I went without having stomach ache, when we had PE class, both in primary and high school. Not to mention the days when we had Cooper-test (a test that is designed for soldiers to see how much distance they can run under 12 minutes), I just wanted to disappear forever. I am not a sporty kind, never was, probably never will be, I was always labeled as 'fat' and 'slow' (even though I was none of these when i was a child, and I wouldn't use these words for my high school life either).

I thought that the class itself is completely useless, it just brought the worst out of me. To move, oh noes! But ow that I think back, I always felt that amazing feeling of tiredness after each lesson.

Primary school classes were tough. Our teacher, Ms. Lovrity was a tough young lady, who wanted discipline on her classes. We all feared her, even though our class was always called a 'bad behaviour one'. So she really taught us what discipline was, obviously we didn't even realize that back then. You just can't explain it to an eleven-twelve-thirteen-fourteen year old, that what they feel a pain at the moment is actually good for them. I complained a lot about PE classes at home that 'I just can't do it anymore'. I didn't know how to satisfy the teacher, I worried about failing. My grades were horrible and was also worried about not getting into the desired high school as planned. I do remember a specific class from that time, though - we had to run in circles for 40 minutes, and the one who could do it got a 5 (the best grade in Hungary) for their effort. I, who was walking half the Cooper-tests, did it. I always try to remind myself for that one occasion whenever I think I can't do something.

I didn't like PE classes more in high school either, but we got a really nice teacher, Mr. Szurcsik, who always demanded a LOT from us, he also understood when things didn't go the way he wanted it to go. We were all girls (he called us the fainting group, partly because of me), we had a good relationship with him. Even when he asked the seemingly impossible, that I didn't have the strength and courage to try, like for me, it was the asymmetric bars.

Why is that, that we can't really appreciate the things happening to us at the time they happen? I always thought PE class was the 'obligatory bad' in school, and now that I think about it, it taught me the key for having a better life, for me. I don't know how many of you actually had thoughts about this, but I do know, that it taught me the most important lesson: I can do anything.

We learnt how to put our own health on the number one place, how to battle laziness to be more healthy.

We learnt how to step outside of our comfort zone, at least how to push our boundaries.

We learnt how to take an extra step from the point we thought it was the end of the line, to see we can progress from even there.

Such an important lesson in shaping our personality! So hereby, I would like to thank both Ms. Lovrity and Mr. Szurcsik for teaching me these. It took me years to realize what I was learning, but now I know. Thank you! (in the name of my class as well :) )