2016. szeptember 12.

Pankának lenni




Emlékszem, novemberi nap volt, amikor rácsodálkoztam,  hogy milyen fantasztikus inspiráló emberek vezetnek blogokat. Addig a napig azt hittem, hogy a blog szó jelentése nem más, mint (szó szerint) ’híresség után sóvárgó tinédzser képzelgései online felületen való közlése’. Amilyen viccesnek hangzik most, annyira igaz volt. Habár a fotózásban már benne voltam egy ideje, nem nagyon jött velem szembe online magazin, sőt, még olyan oldal sem, ahol felnőtt emberek osztották meg gondolataikat az interneten (közösségi médiát leszámítva, természetesen). Azon a novemberi napon viszont, valahogyan elérkeztem az online világ egy olyan, eddig számomra rejtett zugába, ami végül megváltoztatta az életemet és belőlem is lelkes amatőr írót/bloggert változtatott.

Terveztem, írtam, fényképeztem, terveztem, készítettem, fényképeztem, írtam, posztoltam, posztoltam. Úgy éreztem, hogy azon az óriási zöld mezőn, amit internetnek hívunk, ahol már számtalan virág jelent meg a magokból, amit mások ültettek, végre nekem is van egy kis részem! Az én kis kertem!

Aztán jött egy időszak, amikor nem éreztem, hogy tudnék valaha is írni megint, de végül újra beleugrottam a blogolásba, ezt ismételgetve egymás után. Majd volt egy olyan idő, amikor egyáltalán nem foglalkoztam se a bloggal se a fotózással... azt hiszem, ez volt az idő, amikor vastag hóréteg telepedett a kertemre. Hosszú és kemény tél volt, és mint minden hosszú és kemény tél után, a tavasz olyan jól esett, mint a lélegzetvétel. 

A blog hemzseg a bejegyzésektől, amiben bocsánatért esedezem, hogy nem írtam, pedig csak azt kellett volna látnom, hogy nekem a nyár nem tart örökké és mint a hangya, La Fontaine meséjében, még jobban és többet kell terveznem előre, ha azt szeretném, hogy a telek enyhébbeknek érződjenek.

Úgyhogy ma leülök, és írok. Bizony, ma lesz a napja, hogy a rengeteg gondolatot és ötletet, ami a fejemben kavarog, végre szavakba öntöm, szabadjára engedem, oda, ahol majd vidáman meredeznek, mint a réti virágok.



I remember that day in november, when I realized, that there are fantastic inspirational people writing blogs. Until that day, I honestly believed (out of my experiences) that blogging means ’teenager’s daydreams about being a celebrity couple, shared online’. It was as true as hilarious it sounds today: even though I took photos actively already, I never really came across an online magazine where adults shared their thoughts on the internet (if you don’t count social media, of course). On that day in november, somehow I arrived to this place existing in the online world, that eventually made me want to try writing/blogging.



I planned, I wrote, I took photos, I planned more, I crafted, I took more photos, I wrote, I posted, I posted, I posted... I felt like I had a little section of the huge field that we call the internet, filled with flowers that grew from seeds planted by others. I had my own tiny garden!


Then a time came, when I didn’t feel I was gonna write again, but after my struggles, I came back to blogging, rince and repeat. There came a different time, when I fully neglected my blog and my photography... I think we can call this the time of winter, when a thick blanket of snow fell on my flowers. It was a long cold winter, and as always, at the end of a long cold winters, spring came with a relief of the first breath after a long time.


The blog is full of the posts in which I am trying to apologize for not writing, even though I just realized that all I should’ve done is do some extra planning, like the ant in La Fontaine’s novel, so winters wouldn’t feel as much of a stress.


So today, I will write. I will sit here and write down all the thoughts coming to my mind, then I will release them, let them be free, so they can go and bloom in my tiny garden.


1 megjegyzés: