2018. január 20.

Megölelted Bábolnát



Mami, nem kell félned. Én tudom pontosan, és el is fogom mondani mindenkinek. Megsúgtad, hogy történt, bár félig-meddig magam is tudtam talán, hogy hogy ért véget a mese. 

Azon a januári reggelen anya elment hozzád a kórházba és te rögtön mondtad neki, hogy menjünk haza. Először anya azt hitte, hogy megint csak a demencia beszél, de majd a szíve szakadt meg, amikor ráébredt, hogy teljesen tiszta vagy. 
- Mónika, menjünk haza, nincs itt már semmi tennivalónk. - és ezzel csodálatos módon felkeltél az ágyból, és mint annak idején, könnyedén mozgattad törékeny kis lábaidat. Anya nem hitt a szemének, de te csak belenevettél hitetlenkedő arcába.
- Na, gyerünk, gyerünk - böködted meg vidáman anyát azokkal az elegáns körmeiddel - sok dolgom van még.
Egyszer csak anya is megértette: ez itt a mese vége, ideje van hazamenni. Összeszedtétek a legfontosabb holmikat, a plüssnyúl (amit korábban azért vittünk, hogy fáradhatatlan kezeid tudjanak fogni valamit) még mindig az ágy sarkában ült egyedül, egy félmondatban még meg is jegyezted, hogy milyen helyes állat. Felkaptad, belegyömöszölted a táskádba, majd határozott léptekkel, mosollyal az arcodon kiviharzottál a kórteremből - a nővérek és orvosok csak úgy loholtak utánad! Te leráztad magadról mindet.
- Köszönöm, drágáim az elmúlt hónapokat, de most már igazán ideje mennem. - mondtad, és már nyúltál is a folyosó végi robosztus ajtó kilincse után, ők pedig, látva, hogy megállíthatatlan vagy, hagyták, hadd menjél.
Beültetek anyával a kocsiba, elindultatok Bokodra, de ahogy áthaladtatok Környén, mondtad anyának, álljatok meg a fodrásznál csak egy gyors igazításra, meg dauer-ra, hiszen 'csak nem léphetsz emberek elé ilyen fejjel'. Anya bement veled, szerencsére, nem volt épp senki a szalonban, így végig tudtátok beszélgetni hármasban az ügyes-bajos dolgokat. és mire végeztetek, te már pompáztál is a vakító fehér, tökéletes frizuráddal. 

Először hozzánk jöttetek - a család férfitagjai mind rácsodálkoztak, hogy ott vagy és úgy beszélsz, mintha mi sem történt volna. Én tudtam, miért jöttél. 
Leültünk az óriási étkezőasztal köré, ittunk kávét, elmondtad, hogy micsoda izgalmas utazás ez az utolsó, mi pedig sorra emlegettük az emlékeket, amikre mind emlékeztél - hogy seprűvel meg kisvödörrel tanítottál járni, hogy iskola után mindig nálad kötöttem ki, hogy a Barna kicsiként mindig sírt, ha nem voltál vele, és utánunk kellett jönnöd nyaralni miatta, hogy a templomi miséken mindig eltüntettem a Tic-Tac-ot a táskádból, hogy megengedted, hogy nálad maradjunk, amikor a házat felújítottuk, és micsoda év volt az! 
Bőszen bólogattál és nevetgéltél, amikor felemlegettük a Piri nénit, aki egészen különleges hangszínen tudott hívni téged, Somát és Cilit, a macskáinkat, akik inkább emigráltak hozzád, mint hogy eltűrjék nálunk a macskainváziót, a bábolnai családlátogatásokat, amiket mindig nagyon élveztünk együtt, hogy amikor 'világgá mentem' tiniként, mindig csak nálad kötöttem ki a kanapén, a közös szombati kiruccanásainkat a bevásárlóközpontba...

Nem győztük felsorolni a sok dolgot, amit neked köszönhettünk, te pedig csak mosolyogtál, hiszen természetes volt számodra, hogy számíthattunk rád. Áthívtuk a keresztszüleimet és Julika néniéket is, ők is legalább annyira örültek, hogy láthatnak és velünk vagy, mint mi. Beszélgettünk, sírtunk néha, de így van ez rendjén, ha idő van, akkor idő van, ahogy te is mondtad egyszer.

Észre se vettük, hogy elrepül az idő felettünk, csak akkor, amikor megjegyezted, hogy ideje indulnunk most már. Mindannyian összeszedtük a 'menetelős holminkat', majd hazavittünk téged a saját lakásodba. A szomszédok csak úgy özönlettek ki az ajtókon, mind boldogan, hogy végre itthon vagy - te pedig váltottál néhány szót velük, de rövidre kellett fognod.

- Persze, Erzsikém, jól vagyok, nem kell aggódnod már. Bodza is rendben lesz, ne félj. - megsimogattad Bodza fejét, majd beléptél a házba, amit otthonnak neveztél majdnem 60 éve már. Minden a helyén, épp úgy, ahogy azt szereted. 

Összeszedtél mindent, amit fel szeretnél venni: a fehér garbódat ami kicsit bolyhos, de nagyon elegáns, a sötét nadrágod, amit mindig különleges alkalmakkor viselsz, a karikagyűrűd, a köves gyűrűd, az egyiptomi nyakláncod és az órád. Ahogy felöltöztél, rögtön úgy néztél ki, mint ahogy mindenki valaha ismert: egy vérbeli, drága nő, aki sokat ad magára, aki elegáns és stílusos, igazi hölgy.

Megnéztél és összegyűjtöttél magadnak mindent, ami útravalónak megfelel, az emlékeket, amik felbugyogtak benned, amikor egy-egy tárgyra esett a pillantásod a lakásban - és egy közülük, rajtunk kívül, volt a legerősebb: az a sok év, amit munkával töltöttél, már nyugdíjba meneteled után is, az a sok ember, akinek életed során a munkáddal segítettél, és mindenki más, akik vezetőként tekintettek rád. Elmosolyodtál újra, majd feleszméltél, hogy idő van, haza kell menni Bábolnára. 

Felkaptad a szürke kabátodat és mindannyian beszálltunk a most már egyre növekvő autó-flotta tagjainak egyikébe, majd elindultunk mind. Elindultunk mind Bábolnára. Az út maga egészen Bábolna határáig csöndes volt, mindannyian próbáltuk feldolgozni, micsoda őrült napunk van, majd mire beértünk a városba megeredt a nyelved és még utoljára elmondtad nekünk az emlékeidet, ahogy apa a városban körbe-körbe vezetett.

- Menjünk a Virág utcába most már, Imikém! - mondtad egyszerre, apa pedig engedelmeskedett. Mind elámultunk, amikor odaértünk. A Virág utcai ház épp úgy állt, ahogy régről emlékeztünk rá,  a lemenő nap fénye pirosas lepellel beborította a nagy kertet, kis ház álmosakat pislogott, a kapu kedvesen hívogatott, és... és mindenki ott volt. A család bábolnai fele, az iskolatársak, a régi munkatársak, a szomszédok, a barátok... mindenki. Történeted minden szereplője ott állt az udvaron a diófa alatt, te pedig köszöntél nekik, nevetgéltél, mosolyogtál, volt egy jó szavad mindenkihez. 

Majd amikor a nap elérte azt a pontot, hogy már utolsó erejével próbált világot adni, te oda álltál a kert közepére. 

- Isten veletek, szeretlek benneteket és köszönöm, hogy hazahoztatok. Itthon vagyok. - mosolyogtál ránk, majd jött egy erős széllöket, ami valami csoda folytán felemelt téged a magasba. Ott forogtál a szél ölelésében egy röpke pillanatig, majd a következő dolog, amit láttunk, az te voltál, mint aranyszín homok, együtt a széllel elindultál haza, kitártad most már végtelen karjaidat, hogy meleg szellőként megöleld Bábolnát. Mi pedig sírtunk és örültünk egyszerre, hiszen hiányozni fogsz nekünk, el se tudod képzelni mennyire, de tudtuk, hogy már nagyon szerettél volna hazajönni, így elengedünk.

...

Másnap este Pesten is meleg szél fújt, annak ellenére, hogy január van, innen tudom, hogy bejártad az egész vidéket, hogy elköszönj és megsúgd nekem, hogy hogyan is volt a történet vége valójában. Köszönöm, hogy eljöttél, köszönöm, hogy elmondtad. Szeretlek Mami. Mindannyian szeretünk. 







2 megjegyzés: