1826 nap az életből

Vannak kérdések, amiket mindigis nehezen válaszoltam meg. Például, amikor általános iskolában Györgyi néni arra kért minket, hogy képzeljük el, írjuk le, hogy mi lesz velünk 20 év múlva (talán levélben? Már lassan elérjük azt a 20 évet, nehéz minden részletre emlékezni). Nagy ház, szép autó, életünk szerelme, legmenőbb állás, csodás gyerekek, szerintem én minden ilyesmit írhattam - mert már akkor se mertem egészen belegondolni, hogy mi lesz velem addigra, így jobb volt a kérdésre úgy válaszolni, ahogy elvárták. Nem mintha attól féltem volna, hogy nem lenne meg mindaz, amit a környezetem, a családom, sőt, az egész társadalom vár el tőlem, hanem csakúgy mint most, akkor sem tudtam megragadni az idő fogalmát. 

20 év múlva külön házat veszek a játékaimnak

Absztrakt érzés volt, hogy lesz majd olyan, hogy jobban örülök egy vagon könyvnek/ruhának/ágyneműnek/törülközőnek, mint egy vagon Barbie babának vagy az éppen ezzel egyenértékű trélernyi Kinder tojásnak. Felfoghatatlan volt, hogy lesz majd olyan, hogy a felnőttek beszélgetése a világ dolgairól érdekessé válik, sőt, minden akkor és csak akkor létezett, nem volt szavatossága a családnak, lejárati ideje a barátságoknak és legfőképp: biztos voltam benne, hogy ami ma van az holnap is épp úgy lesz. Hogy is lehetett volna elképzelni így, hogy mi lesz 20 év múlva? Nyilván nagyobb leszek, ráncosabb, külön házat kell majd vennem a Barbie-jaimnak és kattogni fog a térdem, mert mindig hirtelen guggolok, sőt, több lesz a rossz fogam is, ha trélernyi Kinder tojást eszek, de kit érdekel, 20 év sok idő, addigra találok jó fogorvost, meg valami csodaszert, hogy ne recsegjek, amikor lépcsőzöm.

Komolytalan vagyok

Biztos vagyok benne, hogy utána még jópárszor szembesítettek a kérdéssel, hogy 'na, és hogyan látod magad 5/10/20 év múlva?' és én sose válaszoltam rá helyesen, erre általában megbélyegeztek, hogy nem vagyok céltudatos, és tudnom kell, mit akarok és mellécsapták még a többi beprogramozott elvárást azzal kapcsolatban, hogy mit kéne akarnom magamnak. Én meg világ életemben a kérdés feltevése után pár percig egy kis bűntudattal gondoltam minden tényezőre, amit éppen kívánnom kéne az élettől (a házra, az autóra, életem szerelmére, legmenőbb állásra meg a csodás gyerekekre), majd ugyanarra a konklúzióra jutottam, mint a velem szemben álló kérdező, hogy komolytalan és éretlen vagyok, ha nem tartom a markom a gyártósorokról legördülő helyes, szalaggal átkötött dobozokba tömörített 'teljes és boldog élet' csomagajánlatért, ami a fent említett dolgokat mind tartalmazza. Ácsingóztam volna egészségért, hosszú életű családért és háziállatokért, hogy mindenféle helyre eljutok anélkül, hogy mind a négy végtagommal feszítem ki magamat az ajtóban, ha ki kell dugnom az orromat a lakásból - valami Maslow-féle dolog lehet ez.

Mindenesetre a világ legkétélűbb (tárgyi) ajándékát kaptam, amit csak el tudok képzelni, a jövőt és a múltat egyszerre, amiről még most sem döntöttem el, hogy életreszóló élményt fog nyújtani, vagy csak letaszít valamilyen borzalmas gondolathegyről - egy könyvet, ami arra hivatott, hogy megörökítsem benne a következő 5 évemet. 

Itt kezdődik az élet

Inspirálónak hangzik, természetesen, menj ki, szerezz élményeket, kezdj el élni és hasonló gondolatok repkednek a fejemben, de (mert nekem mindig van egy 'de' valahol), a következő másodpercben már azon stresszelek, hogy itt van ez a napló, 5 évig minden nap írom, mi van, ha semmi nem történik 1826 nap alatt, csak annyi, hogy lesz egy könyvem arról, hogyan 'pazarolom' az életemet arra, hogy megtanuljak élni magammal és ne utasítsam el mások szeretetét arra gondolván, hogy nem érdemlem meg (mert lásd fentebb: nem akarom a mások által eltervezett 'teljes és boldog élet' csomagajánlatot). Mi van, ha minden nap valami olyasmit írok, hogy 'nem történt semmi'? Mi van, ha ez csak egy írott bizonyíték lesz arra, hogy tényleg haszontalan vagyok? Pont ezért nem is folytattam a bullet journal-omat sem annak idején, pedig az 'csak' éves elköteleződés volt.

(Egyébként gyönyörű ez a napló és mindenhova magammal hurcolom, pedig tényleg csak épp annyi hely van benne, hogy minden napról 1-2 mondatot lehet írni)

Nos, eddig még pont az ellenkezője bizonyosodott be - kicsit olyasféle módon, mint amikor 365 képet készítettem az évről -, hogy amikor azt hiszem, nem csináltam semmit, nem történt semmi, akkor is van valami, ami új aznap, minden nap alkottam valamit, új ötleteket örökítettem meg, jobban figyelek arra, hogy kevesebb és kevesebb szénhidrátot egyek, sőt... Talán még egy régi történetnek is kezdőlöketet ad a manifesztálódásra, ami már egy ideje a gondolataimban bujdosik. Még csak 3 hetet töltöttem el vele, de egyre kevesebbszer gondolok arra, hogy vajon lesz-e mit írnom aznap, vagy hogy vajon meg leszek-e elégedve azzal, aki most vagyok 5 év távlatából.

Tl;DR

Megígértem magamnak, hogy nem fogok nagy 'hello, 2018' meg 'új év, új élet' bejegyzéseket írni, mert a változás nem évhez kötött, de valahogy pont annyi traumatikus (nem pozitív vagy negatív, csak drasztikus, ezáltal nagy hatású) esemény történik az életemben épp az évnek ezen a szakaszán, hogy nem bírok elvonatkoztatni az elengedés, újrakezdés és változás szimbolikájától, így remélem, ti is elnézitek nekem a bőlére eresztett és kicsit talán még a szokásosnál is kevésbé irodalmi nyelven íródott bejegyzésemet. 

Amit ki szerettem volna hozni belőle, az két dolog: 

1, hogy a dolgok mostani állása szerint mindenkinek javaslom, hogy ha nem is egy 'igazi' Snapshot journal-lal, de legalább egy füzettel örvendeztesse meg magát, hogy lássa, mégis milyen csodás dolgok történnek vele

2, ez a könyv varázslatosan szép, úgyhogy nem bírtam ellenállni a fotózásának és annak, hogy meg is osszam másokkal! :) 

Itt is van egy utolsó kép befejezésképp róla, meg a szemüvegemről, amihez már annyira hozzászoktam, hogy alig láttam valamit fényképezés közben. :)