Lysitime | A szakítás

A rossz kapcsolat olyan, mint az éjsötét tinta, ami felborulva beleivódik a papírba elmosva mindent, ami egykor ott volt. Olyan, mint a legalattomosabb betegségek, amik úgy ölnek észrevétlenül, hogy rá sem gondolsz, vagy éppen mint a gyomorrontás, azt hiszed, hogy jó lesz neked, ha megeszed a csábító ételt, de csak kínt kapsz belőle. Legtöbbször viszont olyan, mint a kígyómarás, ahogy a méreg lassan szétárad a véredényekben, csendesen, gyorsan, vagy éppen egyik pillanatról a másikra, rögtön kivégezve azt, ami előtte voltál.

A rossz kapcsolat nem feltétlenül az, amire a neve enged következtetni: rossz. Lehet, hogy épp meg kell halnod egy kicsit ahhoz, hogy valami csodálatos tudjon gyökeret ereszteni a helyében. Lehet, hogy pont a rossz kapcsolat tesz mindent a helyére, esélyt adva az újrakezdésnek, új horizontok felé visz és felszabadít. Már ha meg tusz tőle szabadulni.

Ez az év más sem volt, mint rossz kapcsolatok sorozata - magammal, másokkal, dolgokkal... Minden fajtájából kijutott, úgy érzem. Felborult a tintásüveg, elsötétítve mindent, ami eddig volt, amikor hónapokon keresztül elhitették velem, hogy gyógyíthatatlan vagyok. Kaptam gyomorrontást: inzulinrezisztens vagyok és emiatt több ízben küzdöttem meg orvosokkal és magammal a kórházban a gyógyulásomért. Alattomos betegségként támadta meg az egész családot az elmúlás árnyéka, a megdöbbentő valóság, hogy még a köztünk lévő legszorgosabb elmét is eléri a titokzatos marok, ami elmorzsolja és összeroppantja mindennek az értelmét.

Szerencsére legtöbbször méreggel találkoztam. Apró kígyómarásokkal, amiket kiszívsz a testedből, majd mész tovább. Az év utolsó hónapjaiban, sőt, utolsó napján is többször megmart ugyanaz a kígyó, mérgezni vágyva és el is érte, amit szeretett volna. Bele kell halnom ebbe, és ha bele kell halnom, hát, belehalok én a marásba, ha ez azt jeleni, hogy holnaptól ez már nem kínoz többé. Ez a legutolsó az, ami távolból lesből támadott. Ebbe kellett végül belehalnom egy kicsit és ez már így is marad. Az, ami ilyen erős mérget juttat a szervezetbe az maga a rossz kapcsolat, aminek itt és most lett vége az újjászületéssel.

Kívánom, hogy ti is találjátok meg az életetekben a rossz kapcsolatot, legyen az bármi, vagy bárki - és legyen erőtök megküzdeni magatokért, azért, ami nektek jó, legyen bátorságotok a saját boldogságotokat mások elé helyezni néhanapján. Kívánom, hogy az új évben olyan károk érjenek, amiből építkezni, fejlődni tudtok és természetesen, mint mindig, kívánom, hogy minden vágyatok valóra váljon.

Ezennel szakítok 2017-tel és minden károsító erejével és sok szeretettel várom az elkövetkezendő leckéket 2018-ból.

Nem néztük a fényeket

Majdnem minden ugyanúgy volt, mint mindig. Minden majdnem éppen elkészült szentestére - csak épp semmi sem akart a helyére illeszkedni aznapra. A színes gömbök nem akarództak felakaszkodni a kicsit már ósdi, öreg műfenyőre, nem gyönyörködött bennük senki, miközben nagy gonddal illesztette őket a fára. A bejárat elé csak futtában került fel a minden évben nagy odafigyeléssel felhelyezett világítás, csak amolyan tessék-lássék módján, hogy legalább egy kicsit úgy tűnjön, próbálkozik a ház is díszbe öltözni. A sütemények csigamód formálódtak, nem akartak kész lenni, egytől egyig sérülve, némiképp hibásan másztak elő a sütőből, mintha csak mind fellázadnának az ünnep ellen. Mintha minden tudná, minden érezné, hogy az idei karácsony más, mint a többi.

Először nem csengetett a csengő, jelezve, hogy itt az idő, elkezdődött az ünnep. Először nem hangzott fel a 80-as években rögzített felvétel a karácsony estéről, amit Mami minden karácsonykor olyan nagy örömmel hallgatott, amivel együtt énekeltünk, hallgattuk a hangokat, amik közül már néhányat sose hallhattunk élőben. Először nem kapcsoltuk le a villanyt, hogy csak a fenyő világítson és először nem néztük a fényeket a plafonon arra gondolva, hogy milyen szerencse, hogy mind együtt vagyunk ma. Először nem jutottunk el az ajándékosztásig. 

Először potyogtak együtt a könnyeink karácsonykor. Először látunk másfajta fényeket táncolni a sötétben. Először látjuk együtt az idő törékenységét, a múlandóságot, a pillanat értékét együtt. Először fon minket össze a szomorúság és a hiány karácsonykor.

Először tölti nélkülünk Mami a karácsonyt.

Először töltjük nélküle a karácsonyt.

Lysitime | Gömbök

Free to use image source: Unsplash

Gömbök. Talán a legegyszerűbb, legevidensebb formák. Vannak egészen parányiak, amik képesek csodálatosabbnál csodálatosabb kalandokat füzérré varázsolni, vannak habos, nevetés illatúak, illanók, rózsaszín szerelemízűek, fakuló, lassan égbe szálló, pillanatokat üvegbe zárók, amik közül némelyiket innen lentről alig látom már. Vannak, amiket én magam készítek, esetleg együtt valakivel megtöltjük őket varázslattal, majd nézzük, ahogy lebeg körülöttünk, mielőtt tovaszáll vagy éppen kipukkad. Aztán vannak azok a tiszavirág életű buborékszerűek, a szellővel érkező suttogó gömbök, amik körbelengnek: a bókoktól túlcsordulóak, mosolygósak, bizalommal simogatóak, bátorítóak, dicséretekkel érkezőek...

És végül vannak az égből potyogó óriási borzadványok

A csúfolódó, hitetlen megjegyzéseket ordító, mozdíthatatlan szürke vasgolyók, a nehéz, vádaskodásokkal és rosszmájú pletykákkal teli higanygömbök, az ítéletekből öntött ólomlabdák. Ahogy esnek alá rettenetes morajjal rázzák meg a környéket és egyre csak magasabbra törő tornyokkal vesznek körbe, néha egészen eltakarva a napot és minden más gömböt, befurakodva a gondolataimba, esténként elalvás előtt felbolygatva. Ha csak ne lennének ennyire önfejűek, és lehetne őket mozdítani! Feldühítenek.

Néha nem is tudom megmondani, hogy mikor, milyen módon kerülök újra a borzadványok gyűrűjébe, mi történt, melyik gondolat hozta vissza azokat, amiket már olyan sokszor sikerült kitessékelnem a látókörömből. 

Az igazság az, hogy a mostani átfurakodhatatlan fal tudom, mivel keződött. 

Csak egy beszélgetés volt, unokatesók között, épp azután, hogy a kórházból hazajöttem. Egyik pillanatban boldog, önfeledt buborékok szállingóztak, a következő pillanatban pedig már záporoztak alá a súlyosabbnál súlyosabb vasgolyók, összetörve minden mást, keresztanyám hangján ordítva: 'te maga vagy a rossz példa, nem fejezted be az egyetemet, nem dolgozol, kifogásokat keresel, nincs semmi bajod, megjátszod, veszekszel, tönkreteszel életeket, háborogsz mindenen, magamutogató vagy, mégis ki kíváncsi arra, hogy mit gondolsz, nincs tehetséged semmihez'. 

Hónapokkal ezelőtt történt és azóta se tudom túlrágni magam az eseten, egészen máig nem tudtam, hogyan engedjem el, építkezzem vissza a sok romboló gondolat után, ami azon a szeptemberi napon maga alá temetett. Magas, vastag gömbfal, minden egyes labda próbálja túlkiabálni a másikat a saját gyalázatosságával. Néha hallom, látom, hogy be-beszökik egy-egy kedves buborék, majd el is illan rögtön, mert nem bír megmaradni a borzadványok között. Hogy lehetne megszökni? 

Most utálkoznom kéne nekem is? 

Nem tehetem. Nem harcolhatok ellene mással (bármennyire is naivnak és idillinek is hangzik), mint szeretettel. Ez az én választásom, és én azt választom, hogy szabad akarok lenni. Nem utálhatom azért, mert nem látja, hogy rombol, csak megköszönhetem és szerethetem azért mert...

1. Tanít arra, hogy hogyan küzdjem le az igazságtalanságot.
2. Megmutatja, hogy nem mindenki jóindulatú.
3. Megtanítja, hogy mindenkinek joga van a véleményéhez, ezért is mondja el a sajátját, így én is jogot szerzek arra, hogy nekem is legyen véleményem. 
4. Megtanítja, hogy mindegy, hogy valaki kívülálló milyen véleményt alakít ki a félinformációiból, az nem változtatja meg az igazságot. 
5. Úgy érzi, hogy vagyok olyan erős személyiség, hogy hatással lehetek a gyerekeire. 
6. Egyre nagyobb kihívások elé állít időről időre, hogy megpróbáljak minél jobb ember lenni. 
7. Ösztönöz arra, hogy ne ítélkezzem mások fölött anélkül, hogy meghallgatnám őket. 
8. Törődik azzal, hogy mivé válok.
9. Valószínűleg ő is hasonlóképp szembenéz a borzadványokkal, ugyanúgy nem tudva, hogyan küzdje le őket. 

Ezen felül pedig...

Szeretnem kell, mert szeretném, ha jó viszonyunk lenne.

Szeretnem kell, mert szeretném, ha nem feltételezné a legrosszabbat senkiről. 

Szeretnem kell, mert erősebb akarok lenni a rombolásnál. 

Talán úgy tűnik, nem a legjobb helyet választom a borzadványok elengedésére, viszont egy valami biztos: a makacs vaslabdák már nem is tűnnek olyen riasztónak, mintha csak hirtelen egy dombon állnék, szinte már-már gurulnak el előlem, le a völgybe, teret adva egy vattacukor-szerű gömbnek, ami vidáman lebegve csak annyit kíván mondani: 

Köszönöm keresztanyám, hogy megtanítottál leküzdeni a borzadványokat. Szeretlek!

                                                                                                          ◊

Spheres. Probably the simplest, most basic forms. There are the outright tiny ones that can form beautiful strings of magical adventures, there are the foamy, volatile ones, that smell like laughter, the pink ones that taste like love, the fading ones that enclose precious memories in their glass bodies, ascending to the skies slowly, until I can't even see them anymore. There are baubles I make myself, sometimes with someone else, when we lavishly fill them with wonder, then we watch them float around us for a while before they pop. Then there are those ephemeral ones like soapbubbles, whispering spheres that come with the zephyr, that just sway around me overflowing with compliments, smiles, trust, belief or just simple kindness.

And finally, there are the monstrosities falling from the skies

The gray iron marbles screaming ungrateful mockery, the heavy mercury balls filled with evil gossip and blame, lead pellets forged of judgement. As they fall the ground shakes under, as they build their tower darkness I struggle seeing the sun anymore. They come relentlessly, ruining the landscape, intruding in the peaceful balance, shadowing over my thoughts before I fall asleep. I wish they weren't so stubborn, I could just knock them out of sight! Upsetting.

Sometimes I can't even tell how and when I get in the ring of monstrosities, what happened, which thought brought them back, close to me again.

Truth is, I very much know what caused my latest unpassable wall to appear. 

It was but a conversation between cousins, just after I came home from hospital. One moment it seemed there were only playful baubles around, next came the storm of heavier and heavier iron balls, shattering everything around as they were yelling on my godmother's voice: 'you are bad example incarnate, you never finished university, you don't work, you are useless, you just look for excuses, you're not sick, you're making it up, you fight with everyone, you ruin lives, you get mad all the time, you're selfish, who do you think is interested in you or your thoughts, you are not talented whatsoever'.

It happened months ago and I still can't get over this one conversation, I didn't realize how to let it go until today, how to build up again after all that destruction on that September day. Just an enormous wall of spheres, all trying to outscream each other's hatred. Sometimes I see that a soapbubble sneaks through the monstrosities, but pops almost right away - it just can't stay. How could I escape?

Should I fight back with hatred too?

I can't. I can't choose hatred as a weapon, when I know it can only give birth to more hate. It might sound naive, even idyllic, but love is the only way, I can take, I think. I can't hate her for being destructive, because she doesn't realize what she does. I can only be thankful, and love her because...

1. She teaches me how to fight injustice.
2. She shows me that not everyone has my best interest in their sight.
3. She teaches me that everyone is allowed to their opinion, even I am, and I can actually choose to share it too.
4. She shows that people will make up their opinion even if they don't have the full truth about me and judge accordingly.
5. She feels that I'm such a powerful personality that I can have an effect on her daughters.
6. She challenges me more and more from time to time to become a better person, to constantly train myself to match her expectations.
7. She teaches me how to express empathy to others and not to judge them.
8. She cares about my life enough to form vague critics over it.
9. She probably faces the same montstrosities as I do, she just doesn't know how to fight them.

Not to mention, that I have to love her, because

I actually do care about having a close relationship with my family.

I would like her to not judge people so fast and without insight.

I would like to be stronger than her destruction she's trying to do.

It may seem like the wrong platform to fight my monstrosities, but something is for sure: the stubborn iron balls don't look as frightening anymore, it feels like got elevated to a small hill making them roll down to the valleys giving space for one last cotton candy sphere saying:

Thank you, godmother for teaching me how to battle monstrosities, love you!

Techdress | Letölthető hógömbös háttérkép

Ma éppen 6 éves a from panka with love! Ha a gyerekem lenne, már iskolába is mehetne lassan... 6 év alatt annyi minden változott bennem és körülöttem, mégsem érzem úgy, hogy borzasztóan különbözne az életem attól, amilyen akkor volt. Ha visszagondolok, hogy milyen volt 21 évesen először Pankának lenni, az első bejegyzések, az első hónapok nem sokban különböznek attól, hogy most milyen. Talán az egyetlen szembetűnő változás, hogy mindenből több van az életemben: szeretetből, osztozásból, alkotásból, viszont az önsajnálatból és a látszólagos kilátástalanságból is.... 

Ami biztos, hogy a támogatásotok nélkül valószínűleg nem jutottam volna el eddig (még ilyen ritka posztolgatás mellett sem), így nagyon köszönöm, hogy számíthatok rátok, olvasókra! :) Úgy éreztem, hogy pont megfelelő alkalom ez, hogy megosszam veletek az első okoskészüléken készült firkámat, amit háttérképnek szántam. :)

Remélem, örömötöket lelitek benne, mint mindig, a Onedrive-omról letölthető mobilra és PC-re szintúgy. :) 

Boldog decembert!

Ki nyitotta ki az ablakot?

(Nem tudom, mit mondhatnék elöljáróban erről a történetről, talán csak annyit, hogy... azt hiszem, azért férkőzött fejembe, hogy megvédjen a valóság borzalmaitól, olyan tényektől, amit nem tudok elfogadni. Nem hiszem, hogy máshogy fel tudom érni ésszel, ami mostanában történik. Csak így, ahogy alább írom. Mese ez, meg nem is. Igaz is, és álom is. Ami biztos, hogy a nagymamámról, Mamiról szól - minden zavarosságával együtt.)

Hideg van. Megint ki nyitotta ki az ablakot? Miért nem csukja be sose, amikor megy? Meg kell csinálni. Ez munka. Be kell csukni ajtót, ablakot. A kicsiny hálószobában félhomály van, csak a nappaliból szűrődik be a mennyezeti lámpa fénye. Az ágy melegében kicsiny asszony fekszik. Balra néz. Mellette ott van az éjjeliszekrényen valami sárga itóka, ki rakta ezt is ide? Hideg van. Megcsinálja. Becsukja az ablakot. Karjai erőtlenül beleremegnek, ahogy felnyomja magát az ágy puhaságából, pedig stabil fogása volt mindig. Mindegy is. Hideg van. Be kell csukni az ablakot. Meg kell csinálni. 

Kiül az ágy szélére, így vele szembe kerül a körülbelül fél méterre található ruhásszekrény. Éppen jó, hogy belekapaszkodhasson. Megy, mert meg kell csinálnia, be kell csukni az ablakot, ez munka. Ahogy feláll rögtön ki is szalad a világ lábai alól, zuhan. A padló tükörfényes parkettáján egy kócos idős asszony néz vissza rá, szemében riadalom és fájdalom keveréke és ekkor realizálódik benne is, mi is történt. A földön fekszik, hideg van, már a dereka is fáj. Nem tudta megcsinálni. Fontos munka volt, de nem bírta. Úgy érzi, összeesik a fáradságtól, nincs erő felállni, csak fekszik itt addig, amíg nem jön valaki. 

A gondolat, hogy ilyen fontos munkát nem tudott véghezvinni, felemészti. Egyre csak kergetik egymást a gondolatok a fejében. Ha nem tudom megcsinálni, miért is vagyok itt? Ideje lenne hazamenni. Igen, haza. Bábolnára. Indulna. A lába nem moccan. Mi történhetett? Ahogy felhúzza a térdét a kezeivel, érzi, hogy megannyi sérülés égtelenkedik rajta. Hát ez meg? Mitől ilyen? Becsukja a szemeit. Tudja már, hol van. Jönnek ők mind, anyuka, nagynénik, unokatestvérek, osztálytásak, mindenki, hogy menjenek haza együtt. Kézen fogják és vezetik, közben beszélgetnenk, elmeséli nekik, hogy mennyi dolog van, amit csinálni kell, mondják, hogy segítenek, utána mennek is haza. Bábolnára. Megcsinálnank mindent, amit szeretnének, minden kész, közben sokat mesélnek egymásnak, kérdezik, hogy hogy van, elmondja, hogy jól, hiszen itt vannak ők, készen vannak, indulnának. 

Egyszercsak hangokat hall, valakik közelednek, anyja és mindenki más pedig elszalad. Itt hagyták egyedül. Csörgés hallatszik, motoszkálás, majd a kulcs elfordul a zárban. Nyílik az ajtó, két hangot hall, mindkettő mintha a sajátja lenne. 

- Szia Mami! - hallja őket szinte kánonban, ahogy vidáman közelítenek.

- Gyertek gyorsan, segítsetek! - kiált nekik. 

Bejönnek a szobába, nem tud felnézni, de tudja kik ők. Az egyik közülük biztos a lánya, a másik pedig ki is? Anyukám, lányom, unokám... Valaki közülük. Talán most mennek haza. Haza, Bábolnára. Hirtelen mintha madzagon rántanák felemelkedik, könnyen, ahogy madarak szoktak szállni, a következő pillanatban már valami puha melegség veszi körül. Az ágy az. 

- Mami, anya hívta a mentőket, be kell vinniük a kórházba, hogy kapj infúziót, olyan gyenge vagy. - mondja az egyik, lánya vagy unokája. Én vagyok az.

- Persze, kicsim, gyere, ülj ide. - mosolyog vissza rám. - Mesélj, mi újság.

És én mesélek, elmondom neki, hogy mi történt a nagyvilágban, mesélek mindenről, arról, hogy miért nincs egyik ország lobogójában sem lila, az előző esti adventi naptár készítésről, a régi időkről, amikor hazáig futottam érte, hogy jöjjön szabadítsa ki Adrit a fiúk fogságából, hogy milyen jó volt megdézsmálni a meggybefőttet a kamrából iskola után, kérdeztem, hogy emlékszik-e, hogy gyerekként minden vasárnapi misén milyen mestermódon tudtam megenni a tic-tac-ot a táskájából, észre se vette amíg haza nem értünk, hogy mindig a csinos 'vezetős' ruháit akartam felvenni, hogy egy egész álló nap kuksoltam az étkezőasztala alatt, annyira mardosott a bűntudat, hogy eltörtem Papi különleges zenélős poharát.

Csak mosolyog és bólogat, néha közbeszúr egy-két kérdést ő is.

- Tényleg? Ez ki volt? Kikről beszélsz most? Nahát, mik vannak!

Csend áll be a beszélgetésbe, ő pedig messze jár. Anyuka, nagynénik, unokatestvérek, osztálytársak, mind jönnek megint, állnak az ágy mellett, menni akar, Bábolnára. Egy szempillantás alatt újra gyerek, nincsen baj, nincsen betegség, csak iskola van meg, a kecske akit úgy szeretett, talán Mici volt a neve. Csak a lecke miatt kell aggódni, de az is megvárja, amíg kidobóst játszik, majd pillangóformán hazaszőkdécsel a járdaszegélyen, számolva a köveket, ahogy halad. Meleg otthon várja, anyukája rétest nyújt, rotyognak a fazekak a konyhában, mindenkinek jut a finom vacsorából. Majd ugrás a képben és rögtön elismert vezető, ünnepelt főnök ő, munkaebédek, lazítós estek sztárjai ketten Papival, igazi hölgy, szép ruhákkal és mindig tökéletes megjelenéssel. Számol, dolgozik, igazít, boldogítja a munka. Minél több munka, annál jobb. Mindig precíz, sosem ejt hibát. Majd újra Bábolnán vagyunk, a kályha mellett kuporogva, kinn kövér pelyhekben hullik a hó, benn a tüzelőhely ellenére is rekkenő hideg van. Olyan hideg, hogy idáig érzi. 

Ki nyitotta már megint ki az ablakot? 

Project Loveliness | Advent gratitude

Photo by Genessa Panainte on Unsplash

Talán néhányan tudjátok, mennyire odavagyok azért az ötletért, hogy szebbé tegyem mások napját, akár csak egy kis semmiséggel is, már a legapróbb mosoly is megér minden próbálkozást részemről. Az utóbbi időben, mint minden évben, megint elöntött a nosztalgia a blogommal kapcsolatban, hiszen idén 6 éves lesz december 1-jén! :) 6 évvel ezelőtt csak ez az egy dolog lebegett a szemem előtt azon a bizonyos reggelen: inspirálni másokat, jobbá tenni a világot, csak úgy a magam módján, amennyire ez lehetséges. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyit változtam én és a nézetem mióta az első posztok megjelentek ezen a platformon, viszont szeretném, ha úgy, mint a régi időkben igenis csinálnánk valamit együtt, mégis külön, inspiráljunk másokat! :)

Arra gondoltam, hogy ahogy nem olyan rég írtam, a hála alapvető szerepet játszik most már az életemben. Ha megtetézem még a gondolatsorral is, hogy milyen törékeny idők járnak, kapcsolatok hullanak szét távolságok, munka, egészségügyi problémák, egyéb miatt, úgy érzem, az adventi időszak egy tökéletes pont arra, hogy kifejezzük hálánkat egymás iránt. Szeretném, ha ezt veletek, együtt tehetném!

Íme, erre gondoltam:

Írtam egy listát azokról a csodás emberekről, akikről úgy gondolom, hogy korántsem fejeztem ki a köszönetemet azért, hogy vannak, vagy éppen amit tettek értem, bármikor (hiszen olyan könnyű erről elfeledkezni, megbecsülni azt, amit tanultunk másoktól vagy éppen, hogy mink van - pl. egy nem emberhez köthető dolog: egészség) Szeretném, ha az advent 24 napja úgy telne, hogy minden nap más és más embernek lenne lehetőleg szebb napja a listámról, szeretném, ha tudnák, hogy akármennyire is lehet, hogy a kapcsolatunk (már) nem olyan erős, vagy éppen távoli, igenis gondolnak rájuk.

Szóval hogyan is működik a dolog?

1. Írj egy listát azokról az emberekről, akiket úgy érzed, mély nyomot hagytak az életeden. Ne lepődj meg, ha úgy érzed, hogy nincs 24, áss mélyebbre önmagadban, merülj el emlékekben, nézd végig az ismerősök listáját, és ha találsz valakit, akiről úgy érzed, hogy 'hmm, jó lenne már beszélni', ez a tökéletes alkalom! :) )

2. Készíts valamit mindenkinek a listádról! Nem kell nagy dologra gondolni (sőt, ha nagy dolog lenne, nehezen is lehetne véghezvinni 24 napon keresztül). Ha naponta találkoztok, írj egy képeslapot, készíts egy kis üveg 'szerencsecsillagot', vegyél neki egy kávét/teát és fogyasszátok el együtt.

Ha nem találkoztok sűrűn (nálam többnyire ez a helyzet), egy hosszabb facebook üzenet arról, hogy miért fontos neked a nap embere rengeteget jelenthet, de ezen kívül küldhetsz egy fotót magadról, vagy egy közös emléket szimbolizáló tárgyról, amit megtartottál, vagy csak felhívhatod megkérdezni, hogy hogy érzi magát mostanában.

3. A lényeg: próbáld kimutatni, hogy hálás vagy azért, hogy ezek az emberek beléptek az életedbe, érdeklődj, mi történik velük, és remélhetőleg ez sok régi-új kapcsolat megerősítéséhez vezet és szeretettel és hálával tölti fel advent minden napját. :)

Hiszen a karácsony nem csak arról a 3 napról szól, amikor együtt vagyunk, hanem a készülődésről is, hogy tudassuk másokkal, hogy szeretettel gondolunk rájuk és számítanak nekünk. Remélem, minél többen gondoljátok úgy, hogy ez egy érdemes ötlet arra, hogy szebbé tegye az adventet és csatlakoztok hozzám. :) Sőt, ennél a facebook eseménynél meg is tehetitek!

                                                                                                          ◊

Some of you may know how much I love the idea of making others' day a better one, even with the smallest of amount, the tiniest of smiles worth every effort from my side. Lately, like in every year I was overwhelmed by nostalgia about my blog, it's closing up on its 6th birthday this year! :) 6 years ago there was only one goal that started me on this road on that fateful morning: to inspire others, make the world a better place on my very own, slightly insignificant way, as much as possible. I can't ignore the fact that me and my views changed a lot since my first posts on this platform, but I would still like to dedicate some time to do something together to brighten the days of people around us! :)

I was thinking, like I mentioned not so long ago, gratitude plays an enormous role in my life now, and when I think about the times we live in, how fragile it is with collapsing relationships due to distance, work, health issues or whatever reason, I feel the time of advent is a perfect season to show gratitude to each other. I want to do this with you involved!

Here's what my idea is:

I wrote a list of the wonderful people, who I think I owe a big thanks to for what they did to me or simply for their existence in my life (it's so easy to forget and cherish what we learnt from others). I would like to spend the 24 days of advent with trying to brighten the day of a person from my list, I want them to know, that I think about them daily (even those, with whom our relationship seems less close).

So how can this be pulled off?

1. Write a list of people you care about or feel that they left a significant mark on you or your life. Don't stress on getting all 24 people written down so fast, look into yourself, check your memories, look through your friends list, maybe you even find someone you think it would be nice to talk to - it's the perfect opportunity! :)

2. Make something for everyone on your list! You don't have to think about big things (obviously, it would be much harder to pull it off if you were overwhelmed with work for 24 days). If you meet your person every day, write a postcard, make a tiny jar of 'lucky stars', buy a coffee/tea for them and have it together.

If you don't meet so often (or at all), a longer facebook message about how important they are can go a long way, or send a piece of sweet memory in a form of a photo, video, or just call them to ask how they are nowadays.

3. The point is: try to show gratitude for their presence in your life, be interested in their world, and hopefully you will end up with quite a few (re)strengthened relationships by Christmas eve. :)

Since Christmas is not only about those 3 days when we are together, but preparation too, to let others know that we care. I hope I'm able to inspire some of you to join this Project Loveliness and make someone's day better! :) Oh, and there's a facebook event now too for reminders! :)

Novemberi karácsony, szívmelengető reklámok

Photo by Andrew Neel on Unsplash

Ma reggel, rossz szokásomhoz híven felcsaptam minden idők legkedveltebb közösségi média oldalát, hogy megnézzem, mi történik a nagyvilágban. Hirtelen tudatosult bennem, hogy nem csak ma ébredtem arra, hogy várom, hogy havazzon, adventi időszak legyen... Nem vagyok egyedül ezzel. A facebookom körülbelül 2 hete már karácsonyi készülőds körül forog, mindenféle karácsonyi receptek, dekorációs ötletek, karácsonyi reklámok tömkelege árasztotta el az idővonalamat, és csak maradni szeretnének. Én pedig egyre azon tanakodom, hogy mit szeretnék készíteni karácsonyra, kezdve egy valamiféle falra akasztható adventi naptárral, mert a 6 évvel ezelőttit már nem igazán érzem, hogy állná az idő próbáját (hát még a képek róla... már akkor se voltam oda érte, amikor készítettem), na meg, hogy végre egyszer igazán advent legyen az advent.

Emlékszem, gimnázium talán második évében, amikor amerikai civilizáció, mint tantárgy megjelent, meg voltunk döbbenve, amikor a hálaadásról tanultunk - hálaadás, black friday, karácsonyi készülődés kezdete. Na de ilyen korán? Nekem még az advent sem volt teljes 4 hét akkor, hiszen a karácsonyi kirakatok és eladásösztönzés is Mikulás környékén kezdődött (ez pedig egy olyan berögződés, ami abból jön, hogy gyerekként a december 6-án kapott adventi naptár első heti csokijait csak úgy egy marokra ettünk drága öcsémmel).

Nem mondanám, hogy problémám lenne azokkal, akik ilyen őrült korán kezdenek el készülődni az év mondhatjuk, hogy legfontosabb ünnepére - hogyan is lehetne? Úgy érzem, értem, hogy mindez honnan jön. A karácsony mindig az évnek azon időszaka volt, amikor a család biztonságában kellemesen elmerülve a legnagyobb problémák sora kimerült a kissé feszülő pantallókban, a családi összejövetelek időzítésében, szerencsésebb esetben a hólapátolás megszervezésében.

Karácsonykor nincs háború, karácsonykor nincs munka, karácsonykor csak az van tisztán, töményen, amit mindenki szeret: öröm.

Úgy érzem, hogy egyre nagyobb szükségünk van erre az időszakra. Karácsonykor rossz dolgok nem történhetnek. A világ meggyógyul, az emberek egy kicsit több szeretettel gondolnak társaikra. Minél hosszabb ez a készülődés, annál több jó történik a világban.

Ami pedig engem illet...Minden évben a könnyeimmel küszködök, amikor a fenyő mellett állunk - egyrészt, mert ilyenkor még erőteljesebben érzem, hogy az idő hogy szalad, nem vagyunk már gyerekek, és nem szeretném, ha valaha is a családom nélkül kelljen eltöltenem az ünnepeket. Nézem a fényeket és próbálok mindent a fejembe vésni, hogy mindig emlékezzek az otthoni karácsonyra, amíg még mind együtt vagyunk. Valószínűleg idén sem lesz másképp...

Visszakanyarodva az adventhez, várakozáshoz és a mérhetetlen karácsonyi hangulathoz, ami a közösségi média felől vagy éppen az üzletek polcairól árad, most én is úgy érzem, hogy ahelyett, hogy azon morognék, hogy milyen korai még mindez, inkább élveznem kéne, és miért is ne élvezném ki?... Ennek fényében nyakamba vettem a Youtube-ot, összegyűjtöttem az elmúlt évek számomra legkedvesebb karácsonyi reklámjait (és marketinghúzásokat, tudjátok, tetszenek az ilyesmik) egy csokorba - miközben néha természetesen potyogtak a könnyeim, de azt hiszem, ez a műfaj szépsége lehet. :)

                                                                                                          ◊

Today morning, thanks to my bad habit, I opened up humanity's all time favourite social media platform to see what's happening in the wide world. I quickly realized, that it's not the first day I've been waiting for the first snowfall of the year, and I'm not alone with this thought. Facebook has been revolving around the topic of Christmas preparations for at least 2 weeks now with all kinds of recipes, decoration ideas, ads and charity movements and they don't seem to leave. Me, on the other hand, trying to get a hold on thoughts on how and what to do for this Christmas, it seems I'm even struggling to decide what kind of advent calendar I should make (the one I made 6 years ago is not cutting it for me anymore, plus I want advent to BE advent for once).

I remember when we were still in high school (it was probably second grade when we started having American Civilization as a subject), we were shocked about the 'quite long' advent season Americans have that starts right after Thanksgiving. It's November, why this early? - we thought. For me, advent back then wasn't even full 4 weeks, since usually Christmas stimulations started to hit the stores just a bit before Mikulás, and as kids, me and my brother used to eat up all the first week's chocolates all at once from the advent calendar we got from Mikulás. (Mikulás is kind of like the Hungarian Santa Claus, but he comes on the 6th of December, Saint Nicholas' day, it's the 'Little Angel' who brings presents on the 24th).

I can't say I would have a problem with people who start humming Christmas melodies, prepare lists and gifts for loved ones, seek out wonderful decorations in early November - how could I? I feel like I understand where they are coming from. Christmas is always the time of the year, when everything becomes a cozy blur, leaving the most important problems in focus: pants are too tight, what game we should play together, when should the wider family visit and, in even luckier times, who should shovel the snow from the pathway.

At Christmas there's no war, at Christmas, there's no work to be done, at Christmas the only thing there is what everyone likes in a pure, clear form: joy.

I feel that we are in need of this time of the year more and more. At Christmas, bad things just can't happen (or so we were told), the world heals, maybe people think about each other with more love, maybe longer advent means more love to share.

And for me... Every year when I stand next to the tree I'm struggling with tears - on one hand, because I feel it even more powerful than in other times, that time just passes so quickly, we are not kids anymore, and on the other hand because I just can't and don't ever want to imagine spending the holidays without my family. I look at the lights how they dance on the ceiling, keep trying to remember every tiny detail about each Christmas, about being together. I'm sure it's the way it will be this year too...

Circling back to advent, waiting and uncontainable amount of Christmas mood that comes from social media or from stores, I feel that instead of giving a single grumpy thought about how early it is, I should embrace it, and so I will... Keeping this in mind I made a list of the season's ads and campaigns I love the most from the past years (you know, I love marketing stuff), struggling with tears again, but then again, I guess that's the most wonderful thing about this genre. :)