2017. december 11.

Lysitime | Gömbök

Free to use image source: Unsplash
Gömbök. Talán a legegyszerűbb, legevidensebb formák. Vannak egészen parányiak, amik képesek csodálatosabbnál csodálatosabb kalandokat füzérré varázsolni, vannak habos, nevetés illatúak, illanók, rózsaszín szerelemízűek, fakuló, lassan égbe szálló, pillanatokat üvegbe zárók, amik közül némelyiket innen lentről alig látom már. Vannak, amiket én magam készítek, esetleg együtt valakivel megtöltjük őket varázslattal, majd nézzük, ahogy lebeg körülöttünk, mielőtt tovaszáll vagy éppen kipukkad. Aztán vannak azok a tiszavirág életű buborékszerűek, a szellővel érkező suttogó gömbök, amik körbelengnek: a bókoktól túlcsordulóak, mosolygósak, bizalommal simogatóak, bátorítóak, dicséretekkel érkezőek...

És végül vannak az égből potyogó óriási borzadványok

A csúfolódó, hitetlen megjegyzéseket ordító, mozdíthatatlan szürke vasgolyók, a nehéz, vádaskodásokkal és rosszmájú pletykákkal teli higanygömbök, az ítéletekből öntött ólomlabdák. Ahogy esnek alá rettenetes morajjal rázzák meg a környéket és egyre csak magasabbra törő tornyokkal vesznek körbe, néha egészen eltakarva a napot és minden más gömböt, befurakodva a gondolataimba, esténként elalvás előtt felbolygatva. Ha csak ne lennének ennyire önfejűek, és lehetne őket mozdítani! Feldühítenek.

Néha nem is tudom megmondani, hogy mikor, milyen módon kerülök újra a borzadványok gyűrűjébe, mi történt, melyik gondolat hozta vissza azokat, amiket már olyan sokszor sikerült kitessékelnem a látókörömből. 

Az igazság az, hogy a mostani átfurakodhatatlan fal tudom, mivel keződött. 

Csak egy beszélgetés volt, unokatesók között, épp azután, hogy a kórházból hazajöttem. Egyik pillanatban boldog, önfeledt buborékok szállingóztak, a következő pillanatban pedig már záporoztak alá a súlyosabbnál súlyosabb vasgolyók, összetörve minden mást, keresztanyám hangján ordítva: 'te maga vagy a rossz példa, nem fejezted be az egyetemet, nem dolgozol, kifogásokat keresel, nincs semmi bajod, megjátszod, veszekszel, tönkreteszel életeket, háborogsz mindenen, magamutogató vagy, mégis ki kíváncsi arra, hogy mit gondolsz, nincs tehetséged semmihez'. 

Hónapokkal ezelőtt történt és azóta se tudom túlrágni magam az eseten, egészen máig nem tudtam, hogyan engedjem el, építkezzem vissza a sok romboló gondolat után, ami azon a szeptemberi napon maga alá temetett. Magas, vastag gömbfal, minden egyes labda próbálja túlkiabálni a másikat a saját gyalázatosságával. Néha hallom, látom, hogy be-beszökik egy-egy kedves buborék, majd el is illan rögtön, mert nem bír megmaradni a borzadványok között. Hogy lehetne megszökni? 

Most utálkoznom kéne nekem is? 

Nem tehetem. Nem harcolhatok ellene mással (bármennyire is naivnak és idillinek is hangzik), mint szeretettel. Ez az én választásom, és én azt választom, hogy szabad akarok lenni. Nem utálhatom azért, mert nem látja, hogy rombol, csak megköszönhetem és szerethetem azért mert...

  1. Tanít arra, hogy hogyan küzdjem le az igazságtalanságot.
  2. Megmutatja, hogy nem mindenki jóindulatú.
  3. Megtanítja, hogy mindenkinek joga van a véleményéhez, ezért is mondja el a sajátját, így én is jogot szerzek arra, hogy nekem is legyen véleményem. 
  4. Megtanítja, hogy mindegy, hogy valaki kívülálló milyen véleményt alakít ki a félinformációiból, az nem változtatja meg az igazságot. 
  5. Úgy érzi, hogy vagyok olyan erős személyiség, hogy hatással lehetek a gyerekeire. 
  6. Egyre nagyobb kihívások elé állít időről időre, hogy megpróbáljak minél jobb ember lenni. 
  7. Ösztönöz arra, hogy ne ítélkezzem mások fölött anélkül, hogy meghallgatnám őket. 
  8. Törődik azzal, hogy mivé válok.
  9. Valószínűleg ő is hasonlóképp szembenéz a borzadványokkal, ugyanúgy nem tudva, hogyan küzdje le őket. 

Ezen felül pedig...
Szeretnem kell, mert szeretném, ha jó viszonyunk lenne.
Szeretnem kell, mert szeretném, ha nem feltételezné a legrosszabbat senkiről. 
Szeretnem kell, mert erősebb akarok lenni a rombolásnál. 

Talán úgy tűnik, nem a legjobb helyet választom a borzadványok elengedésére, viszont egy valami biztos: a makacs vaslabdák már nem is tűnnek olyen riasztónak, mintha csak hirtelen egy dombon állnék, szinte már-már gurulnak el előlem, le a völgybe, teret adva egy vattacukor-szerű gömbnek, ami vidáman lebegve csak annyit kíván mondani: 

Köszönöm keresztanyám, hogy megtanítottál leküzdeni a borzadványokat. Szeretlek!



                                                                                                          ◊

Spheres. Probably the simplest, most basic forms. There are the outright tiny ones that can form beautiful strings of magical adventures, there are the foamy, volatile ones, that smell like laughter, the pink ones that taste like love, the fading ones that enclose precious memories in their glass bodies, ascending to the skies slowly, until I can't even see them anymore. There are baubles I make myself, sometimes with someone else, when we lavishly fill them with wonder, then we watch them float around us for a while before they pop. Then there are those ephemeral ones like soapbubbles, whispering spheres that come with the zephyr, that just sway around me overflowing with compliments, smiles, trust, belief or just simple kindness.

And finally, there are the monstrosities falling from the skies

The gray iron marbles screaming ungrateful mockery, the heavy mercury balls filled with evil gossip and blame, lead pellets forged of judgement. As they fall the ground shakes under, as they build their tower darkness I struggle seeing the sun anymore. They come relentlessly, ruining the landscape, intruding in the peaceful balance, shadowing over my thoughts before I fall asleep. I wish they weren't so stubborn, I could just knock them out of sight! Upsetting.

Sometimes I can't even tell how and when I get in the ring of monstrosities, what happened, which thought brought them back, close to me again.

Truth is, I very much know what caused my latest unpassable wall to appear. 

It was but a conversation between cousins, just after I came home from hospital. One moment it seemed there were only playful baubles around, next came the storm of heavier and heavier iron balls, shattering everything around as they were yelling on my godmother's voice: 'you are bad example incarnate, you never finished university, you don't work, you are useless, you just look for excuses, you're not sick, you're making it up, you fight with everyone, you ruin lives, you get mad all the time, you're selfish, who do you think is interested in you or your thoughts, you are not talented whatsoever'.

It happened months ago and I still can't get over this one conversation, I didn't realize how to let it go until today, how to build up again after all that destruction on that September day. Just an enormous wall of spheres, all trying to outscream each other's hatred. Sometimes I see that a soapbubble sneaks through the monstrosities, but pops almost right away - it just can't stay. How could I escape?

Should I fight back with hatred too?

I can't. I can't choose hatred as a weapon, when I know it can only give birth to more hate. It might sound naive, even idyllic, but love is the only way, I can take, I think. I can't hate her for being destructive, because she doesn't realize what she does. I can only be thankful, and love her because...

  1. She teaches me how to fight injustice.
  2. She shows me that not everyone has my best interest in their sight.
  3. She teaches me that everyone is allowed to their opinion, even I am, and I can actually choose to share it too.
  4. She shows that people will make up their opinion even if they don't have the full truth about me and judge accordingly.
  5. She feels that I'm such a powerful personality that I can have an effect on her daughters.
  6. She challenges me more and more from time to time to become a better person, to constantly train myself to match her expectations.
  7. She teaches me how to express empathy to others and not to judge them.
  8. She cares about my life enough to form vague critics over it.
  9. She probably faces the same montstrosities as I do, she just doesn't know how to fight them.


Not to mention, that I have to love her, because
I actually do care about having a close relationship with my family.
I would like her to not judge people so fast and without insight.
I would like to be stronger than her destruction she's trying to do.

It may seem like the wrong platform to fight my monstrosities, but something is for sure: the stubborn iron balls don't look as frightening anymore, it feels like got elevated to a small hill making them roll down to the valleys giving space for one last cotton candy sphere saying:

Thank you, godmother for teaching me how to battle monstrosities, love you!


1 megjegyzés:

  1. ...és milyen jól látod. A szeretet a legjobb válasz. Utálkozni, haragudni, megvetni és megsértődni bárki tud, de szeretni néha nehezebb. Csak addig, amíg meg nem próbálod, utána már rájössz, hogy gyerekjáték. A harag haragot, a szeretet szeretetet szül. :)

    VálaszTörlés