Fontspiration #2 - Schoolwork

 

Ti találkoztatok már azzal a problémával, hogy jó jó, megírtad a beadandót, elkészítetted az előadást, teljes szabadságot kaptál formailag, már csak betűtípust kell választani, de... Hogyan is lehetne betűtípust választani, amikor annyi mindennek kell megfelelnie!

Csak hogy a három legfontosabbat említsem:

·        Alap betűkészletnek kell lennie, úgyhogy az iskolai/egyetemi/nyomtatóirodai/könyvtári gépen is szerepel és nem helyettesíti be valamilyen más betűtípussal (ami egyébként sok esetben még az oldaltöréseket is felbontja)

·        A magyar nyelvben használt magánhangzók is benne legyenek, nem néz ki túl esztétikusan, amikor az ’ű’-k helyén egy másik betűtípus kisebb vagy nagyobb verziója szerepel, vagy rosszabb esetben csak egy négyzet.

·        Komoly látszatot kell keltenie – bár (egyetemi tapasztalataimból kiindulva) nem sokan érzik úgy, hogy egy dolgozatnak, főleg előadásnak esztétikusnak kell lennie, sajnos a helyzet legtöbbször az, hogy ha nem tűnik rendezettnek és olyannak, amire szívesen néz rá a hallgatóség/olvasó, máris egy kicsit negatívan ítélik meg a munkádat.

Ezeken túlmenően pedig még tetszetőset is szeretnél, mert a Comic Sans.... brr. Úgyhogy átnéztem az alap betűtípusokat kutakodva a tökéletes iskolai stílus után, és ezeket találtam.

◊

Have you ever found yourself in the situation, that good, good, you wrote your essay, made the presentation, you got full freedom on how to format it, you just have to choose a font type, but... How could you possibly choose something when it has to pass all kinds of expectations?

Just to mention the three most important things:

·        It has to be a basic font, so school/university/work/printshop/library PC can read it as well and it doesn’t replace it with something else (which is possibly bigger/smaller, so all the page breaks are gone)

·        It’s a special hungarian thing, that we need the special characters included as well, such as ’ű’, unless we want those letters to be replaced with a different font that is bigger/smaller or in a worse case, replaced by a square!

·        It has to look like a serious font type – even though (judging from my university experiences) not many feel that a good looking presentation/essay is a must have, sadly the case is that the viewer will most definitely prejudge your work based on its look, since this is the first thing they see.

Not to mention the fact, that you can’t just use Comic Sans...brr. So I looked through the font library and found quite many good-looking alternative fonts that you can use.

 

Wednesday DIY roundup #12

 

A szeptemberi készülődés jegyében nézelődtem ezen a héten, hiszen a csillagászati ősz beköszöntéig már csak egy hetünk maradt, amikor még megfoghatjuk a nyár illanó üde hangulatát. Furcsán érzem magam, amikor minden blog iskolai dolgokról szól mostanában, amit olvasok, de én nem nagyon érzem, hogy erről szólna az életem, úgyhogy próbálok egyensúlyt teremteni aközött, hogy nekem mit jelent az ősz eljövetele, és mások hogy éreznek. Nekem mindenképpen a legszebb időszak következik, erről már többrendbelileg írtam is. Ma úgy gondoltam, hogy a hónap témájának megfelelően lenne érdemes prezentálni a legjobb csináld magad ötleket, amiket felfedeztem a héten. Tehát egyrészről a csillagászati nyár búcsúja és az iskolát kezdők év eleji készülődéséhez láttok fentebb (és olvastok lentebb) inspirációkat.

◊

This week I jumped into looking for creative DIY ideas in the theme of getting ready for the true fall, capturing the last bits of summer lightness, since we only have a week left until september equinox, the day when astrological fall will truly begin. I am feeling a bit odd, when writing about a controversial time, like fall, when all the blogs I read are about school preparations, and I don’t really feel that my life would be about this kind of preparation. I feel that autumn is the season when I truly can be myself, and the preparation I do every year is the inner journey, that I wrote about before as well (I might will translate it into english as well for the future). Today I thought I would try to show ideas that are a bit of both – to catch the last moments of summer and get organized for fall.

Techdress | Letölthető őzikés háttérkép

Nem csináltam rendszert a letölthető hátterekből, annak ellenére, hogy azt hiszem, az áprilisinak egyszerűen felfoghatatlan sikere volt (még úgy is, hogy most, fél évvel később már egyáltalán nem tetszik, amit akkor gyártottam). Most valami teljesen mással készültem, legalább ugyanannyira izgulok amiatt, hogy tetszik-e…

Azt gondolom, kevés dolog aranyosabb, mint egy szundító őzike, így megpróbáltam ezt megvalósítani. Fogadjátok szeretettel.

Letölteni erről a linkről tudjátok (a link a skydrive-omra vezet), 6 különböző PC és 1 mobilméretben.

◊

I didn’t make wallpapers for each month as I wanted in april, even after the surprisingly huge success of the april background (obviously me, after half a year I don’t find that creation nice at all). Now I brought something different, and I’m just as excited as I was back then if you guys will like it or not…

I think there’s not many things that are cuter than a sleeping deer in coziness, so I tried to feature it on this wallpaper. I really hope you will like it!

You can download it from here (this link will open my skydrive), in 6 different PC screen and 1 mobile screen sizes.

Lysitime | Pankának lenni

Emlékszem, novemberi nap volt, amikor rácsodálkoztam,  hogy milyen fantasztikus inspiráló emberek vezetnek blogokat. Addig a napig azt hittem, hogy a blog szó jelentése nem más, mint (szó szerint) ’híresség után sóvárgó tinédzser képzelgései online felületen való közlése’. Amilyen viccesnek hangzik most, annyira igaz volt. Habár a fotózásban már benne voltam egy ideje, nem nagyon jött velem szembe online magazin, sőt, még olyan oldal sem, ahol felnőtt emberek osztották meg gondolataikat az interneten (közösségi médiát leszámítva, természetesen). Azon a novemberi napon viszont, valahogyan elérkeztem az online világ egy olyan, eddig számomra rejtett zugába, ami végül megváltoztatta az életemet és belőlem is lelkes amatőr írót/bloggert változtatott.

Terveztem, írtam, fényképeztem, terveztem, készítettem, fényképeztem, írtam, posztoltam, posztoltam. Úgy éreztem, hogy azon az óriási zöld mezőn, amit internetnek hívunk, ahol már számtalan virág jelent meg a magokból, amit mások ültettek, végre nekem is van egy kis részem! Az én kis kertem!

Aztán jött egy időszak, amikor nem éreztem, hogy tudnék valaha is írni megint, de végül újra beleugrottam a blogolásba, ezt ismételgetve egymás után. Majd volt egy olyan idő, amikor egyáltalán nem foglalkoztam se a bloggal se a fotózással... azt hiszem, ez volt az idő, amikor vastag hóréteg telepedett a kertemre. Hosszú és kemény tél volt, és mint minden hosszú és kemény tél után, a tavasz olyan jól esett, mint a lélegzetvétel. 

A blog hemzseg a bejegyzésektől, amiben bocsánatért esedezem, hogy nem írtam, pedig csak azt kellett volna látnom, hogy nekem a nyár nem tart örökké és mint a hangya, La Fontaine meséjében, még jobban és többet kell terveznem előre, ha azt szeretném, hogy a telek enyhébbeknek érződjenek.

Úgyhogy ma leülök, és írok. Bizony, ma lesz a napja, hogy a rengeteg gondolatot és ötletet, ami a fejemben kavarog, végre szavakba öntöm, szabadjára engedem, oda, ahol majd vidáman meredeznek, mint a réti virágok.

◊

I remember that day in november, when I realized, that there are fantastic inspirational people writing blogs. Until that day, I honestly believed (out of my experiences) that blogging means ’teenager’s daydreams about being a celebrity couple, shared online’. It was as true as hilarious it sounds today: even though I took photos actively already, I never really came across an online magazine where adults shared their thoughts on the internet (if you don’t count social media, of course). On that day in november, somehow I arrived to this place existing in the online world, that eventually made me want to try writing/blogging.

I planned, I wrote, I took photos, I planned more, I crafted, I took more photos, I wrote, I posted, I posted, I posted... I felt like I had a little section of the huge field that we call the internet, filled with flowers that grew from seeds planted by others. I had my own tiny garden!

Then a time came, when I didn’t feel I was gonna write again, but after my struggles, I came back to blogging, rince and repeat. There came a different time, when I fully neglected my blog and my photography... I think we can call this the time of winter, when a thick blanket of snow fell on my flowers. It was a long cold winter, and as always, at the end of a long cold winters, spring came with a relief of the first breath after a long time.

The blog is full of the posts in which I am trying to apologize for not writing, even though I just realized that all I should’ve done is do some extra planning, like the ant in La Fontaine’s novel, so winters wouldn’t feel as much of a stress.

So today, I will write. I will sit here and write down all the thoughts coming to my mind, then I will release them, let them be free, so they can go and bloom in my tiny garden.

Lysitime | Letting go

Pár hete történt, a falusi otthonban, a helyen, amit én 'hazá'-nak hívok. Este volt, pont azelőtt, hogy visszajöttünk volna az albérletbe. Apukám a nappali kanapéján szundított, mi pedig öcsém szobájában találkoztunk, ahol öcsém épp lefekvéshez készülődött. Ott voltunk hárman. Mindannyian csendben néztünk egymásra. Csak én pityeregtem. Megint az a fránya gyengeségem: az elutasítás fájdalma.

'Benned mindig nagyobb volt a szeretet mások iránt, mint amennyit ők hajlandók voltak befogadni'...mondta anyukám egyszerre - 'Emlékszem, annyira sajnáltalak, amikor láttalak az oviudvaron szaladni a társaid felé, meg akartad ölelni őket, de mivel kétszer akkora voltál mint ők, ők csak szaladtak előled. Vigasztalhatatlan voltál'

Én persze erre nem emlékszem. Nem emlékszem, hogy valaha is akartam volna bárkivel ölelkezni, mert most sem vagyok ölelkezős típus - vagy éppen ott, az oviudvaron döntöttem úgy, hogy nem leszek ölelkezős. Arra viszont emlékszem, hogy mindig rettegtem, hogy elvesztem a barátaimat, annyira hogy bármit kértek, mindig 'igen'-t mondtam - és közben attól féltem, hogy kinevetnek, ha rosszul csinálok valamit (és ki is nevettek).

Ez, azt hiszem, meg is maradt későbbre is, a mai napig félek, hogy kinevetnek, de így is, szeretek új embereket megismerni. 

Az új emberekkel való 'találkozás' az utóbbi pár évben online barátságok sokaságában csúcsosodott ki, amikért én nagyon hálás vagyok. Tudom, online barátok, nem az 'igaziak', de abban az egyben igen, hogy bár nem lehetünk együtt, szóban/írásban mindig számíthatunk egymásra. Csak azért, mert bízom bennük, hogy nem szúrnak hátba és árulnak el/nevetnek ki, nagyobb önbizalommal fordulok az internetes barátaimhoz. Vannak köztük olyanok, akiket évek óta ismerek, és valószínűleg az esküvőmön is feltűnnek majd. Nem mellesleg, Marcus is ilyen online barát volt egy időben.

Ma viszont... megrengett a bizalmam egy olyan emberben, akiről szintén azt hittem, hogy ott lesz velem életem nagy napján (ha lesz ilyen). Egyik napról a másikra fordított nekem hátat, 'legyen jó életed' felkiáltással.  Egy dolog akartam lenni, mégpedig a barátja. Az utolsó beszélgetésünkkor (ami épp facebookon zajlott) pont arról beszéltünk, hogy milyen régen is beszéltünk, és ez hogy hiányzott. Dühös vagyok és még jobban hergelem magam. Dühös vagyok magamra, mert azt hittem, barátok vagyunk, dühös vagyok azért is, mert dühös vagyok, és dühös vagyok azért is, mert nem tudok túllépni rajta egyszerűen 2 perc alatt és közben anyukám szavai járnak a fejemben, ahogy próbálom elengedni Sam-et. 

'Benned mindig nagyobb volt a szeretet mások iránt, mint amennyit ők hajlandók voltak befogadni'

Sajnálom, Sam, hogy nem voltál képes elfogadni, hogy a barátod vagyok. Hiszem, sőt, tudom, hogy nem tettem ellened semmi rosszat azon kívül, hogy nagyobb volt a szeretet bennem, mint amennyit szerinted megérdemelsz. Remélem, egyszer találsz újra valakit, aki jobban akar téged barátnak, mint amennyit el tudsz fogadni - mert ez jelenti azt, hogy a másik többet lát benned, mint amennyire te tartod magad.

Legyen szép életed.

***

It was a few weeks ago, in our village house, the place I call the true home. It was the night before we returned to our apartment in the city. My father was peacefully sleeping on the couch in the living room, my brother was going to bed, when we met in his room. We were there, the three of us. We were looking at each other in silence, only I was crying. Again, my eternal weakness: the pain of rejection.

'You always had more love in you than what people were willing to accept' ... my mother said suddenly. 'I remember when you were in kindergarden, you actually chased the others around for a single hug, but they just ran away from you, since you were a big kid. It was heartbreaking to watch, and we couldn't console you'

Interestingly enough, I'm not a hugging person, maybe because of that kindergarden experience, that I can't even remember. I do remember though, that I went great lengths later on to get and keep friends. I always said yes to anything coming up, just to make sure they like me and don't laugh about me behind my back. This, actually persisted through the ages, I am still very concious about what people would say about me.

When I grew up, I built my friendships on the base of common interests, based on honesty, mostly in the world of gaming. You wouldn't imagine how strong these bonds can be. Some of these friends, I am pretty sure I will have on my wedding day to have them celebrate with us in person. Just the fact, that we are adults, having or having to had the same difficulties at some point of our lives (like not having friends...), makes an incredible connection. 

Today, my trust is lost in a person I knew for years, who I hoped to see on that wedding day (if it will ever happen). From one day, to another he just turned his back on me, said that I should have a nice life, and left. I am shaken. All I wanted to be, is his friend. In our last conversation (that happened on facebook), we talked about how we missed each other's company in the past few weeks. I am angry, and I fell into a vicious circle. I am angry at myself because I got rejected, and I'm angry at myself for being angry for a person who clearly doesn't deserve to be a friend of mine, and lastly, I am angry because I can't just let it go in 2 minutes, or even a few hours. My mother's words are dancing in my head while I'm trying to let Sam go...

'You always had more love in you than what people were willing to accept'

I am sorry, Sam, that you couldn't accept that I was your friend. I hope, no. I KNOW that I didn't do anything wrong except for the fact, that I had greater love towards you than what you think you deserve. I hope you will have the luck to find a person in your long life, who will find you precious, and that time, you will want that person to be your friend - because that simply means that you found someone who feels lucky to be your friend... and for the future: these are the people we don't want to hurt. 

Have a nice life.

Lysitime | Volt egyszer egy tesióra...

Utáltam a testnevelés órákat. Mindig. Nem is tudok felhozni olyan alkalmat, amikor úgy mentem volna iskolába, legyen az általános, vagy gimnázium, amikor nem gyomorgörccsel kezdtem a napot, csak azért, mert kilátásba volt helyezve egy tesióra. Az olyan alkalmakról nem is beszélve, amikor éppen Cooper-teszt volt a porondon, egyszerűen csak el akartam tűnni a föld színéről. Nem vagyok egy sportos alkat, sosem voltam az, gondolom, túl lusta vagyok hozzá (de legalább tudom, mik a hibáim), az se kedvezett a helyzetnek, hogy általánosságban véve mindig is 'kövérnek', 'lomhának' neveztek (ugyan gyerekkoromban tényleg nem voltam kövér, a régi képeimet visszanézve, sőt, még tinédzserként sem mondanám).

Akkor azt hittem, hogy maga az óra, vagy a tanár az, amit utálok a testnevelésben. Mozogni, jaj ne! De ha most visszagondolok, emlékszem, hogy mindig jól eső fáradság töltött el már akkor is minden testnevelés óra után.

Általános iskolában kemények voltak az órák. Egy fiatal tanárnőt, Lovrity tanárnőt kapta az osztályunk. Szigorú volt és megkövetelte az óráján a fegyelmet. Sokat dolgoztunk, futottunk, de az általában 'problémás' osztály sose volt zajos, nem beszélt neki vissza senki sem. Tényleg fegyelemre nevelt minket. Ennek ellenére tizenegy-két-három-négy évesen az ember nem fogja fel, hogy mi a jó neki. Állandó jelleggel panaszkodtam otthon, hogy 'nem bírom' a tornaórákat, nem tudom, hogy tudnék teljesíteni. Féltem nagyon a kudarctól. Az egyébként jó bizonyítványomban tornából mindig 2-est kaptam (többnyire mindenki hasonlóképpen teljesített), és féltem, hogy nem vesznek fel az áhított középiskolámba miatta. Egy bizonyos órára nagyon emlékszem akkoriból: 40 percen keresztül futottunk körbe-körbe, aki teljesítette, kapott egy 5-öst. Én, aki a Cooper-tesztek felét sétáltam, nem is gondoltam volna, hogy bármikor tudnám ezt teljesíteni. De megtettem. 40 percen keresztül futottam, az egész osztállyal egyetemben. Azóta is erre gondolok, ha valami lehetetlennek tűnik. :)

Gimnáziumi évek során sem szerettem meg sokkal jobban a testnevelést, viszont a tanárunk Szurcsik tanár úr - na, ő aztán nem az a fajta fegyelmező fajta volt. Követelt, sokat, de meg is értette, ha nem tudtuk megcsinálni, amit kért. Ájulós csoportnak hívott minket (részben miattam), de általánosságban véve jó kapcsolatot ápoltunk vele. Akkor is, amikor olyanokat kellett csinálnunk, aminek a megpróbálásához sem volt gusztusom, erőm, de főleg bátorságom, például a felemás korlát. 

Miért van az, hogy nem tudjuk akkor értékelni a dolgokat, amikor éppen történik velünk? Mindig azt hittem, a testnevelés óra a kötelező rossz dolog az iskolában, mikor talán a kulcsot adta a kezembe ahhoz, hogy jobb életem legyen. Nem tudom, hogy hányan gondolkodnak el azon, hogy mégis mi volt az, amit ezeken az órákon VALÓBAN megtanult. Én tudom, hogy mi volt az: képes vagyok bármire. 

Azt tanultuk, hogy helyezzük előtérbe a saját egészségünket és ezért legyünk hajlandók legyőzni a saját lustaságunkat.

Azt tanultuk, hogy feszegessük a korlátokat, teljesítsünk a lehető legjobban.

Azt tanultuk, hogy tegyünk még egy lépést onnan, ahol már úgy gondoljuk, hogy nincs tovább és lássuk, hogy igenis, még arra is képesek vagyunk.

Milyen rettentő fontos lecke a személyiség kialakításához! Így hát köszönöm mindkettőjüknek, Lovrity tanárnőnek és Szurcsik tanár úrnak, hogy megtanították ezeket nekem. Évekbe telt, hogy rájöjjek, de most itt vagyok, és tudom. Köszönöm! (az osztályom nevében is! :) ) 

*** 

I always hated physical education in school. Always. I can't remember a day in school when I went without having stomach ache, when we had PE class, both in primary and high school. Not to mention the days when we had Cooper-test (a test that is designed for soldiers to see how much distance they can run under 12 minutes), I just wanted to disappear forever. I am not a sporty kind, never was, probably never will be, I was always labeled as 'fat' and 'slow' (even though I was none of these when i was a child, and I wouldn't use these words for my high school life either).

I thought that the class itself is completely useless, it just brought the worst out of me. To move, oh noes! But ow that I think back, I always felt that amazing feeling of tiredness after each lesson.

Primary school classes were tough. Our teacher, Ms. Lovrity was a tough young lady, who wanted discipline on her classes. We all feared her, even though our class was always called a 'bad behaviour one'. So she really taught us what discipline was, obviously we didn't even realize that back then. You just can't explain it to an eleven-twelve-thirteen-fourteen year old, that what they feel a pain at the moment is actually good for them. I complained a lot about PE classes at home that 'I just can't do it anymore'. I didn't know how to satisfy the teacher, I worried about failing. My grades were horrible and was also worried about not getting into the desired high school as planned. I do remember a specific class from that time, though - we had to run in circles for 40 minutes, and the one who could do it got a 5 (the best grade in Hungary) for their effort. I, who was walking half the Cooper-tests, did it. I always try to remind myself for that one occasion whenever I think I can't do something.

I didn't like PE classes more in high school either, but we got a really nice teacher, Mr. Szurcsik, who always demanded a LOT from us, he also understood when things didn't go the way he wanted it to go. We were all girls (he called us the fainting group, partly because of me), we had a good relationship with him. Even when he asked the seemingly impossible, that I didn't have the strength and courage to try, like for me, it was the asymmetric bars.

Why is that, that we can't really appreciate the things happening to us at the time they happen? I always thought PE class was the 'obligatory bad' in school, and now that I think about it, it taught me the key for having a better life, for me. I don't know how many of you actually had thoughts about this, but I do know, that it taught me the most important lesson: I can do anything.

We learnt how to put our own health on the number one place, how to battle laziness to be more healthy.

We learnt how to step outside of our comfort zone, at least how to push our boundaries.

We learnt how to take an extra step from the point we thought it was the end of the line, to see we can progress from even there.

Such an important lesson in shaping our personality! So hereby, I would like to thank both Ms. Lovrity and Mr. Szurcsik for teaching me these. It took me years to realize what I was learning, but now I know. Thank you! (in the name of my class as well :) )