2017. április 1.

Lysitime | Köd



Már volt így, már volt ilyen. Már voltam egyedül, már olyan sokszor. Csak a csönd, csak a falak, csak a gondolatok. Minden nap belesimul a szürke masszába és én szédülök a nyomása alatt. Csak egy vékony aranyszál csillog a szürkeségben, összeköt téged velem. De ez a massza... Vak vagyok, néma vagyok és süket is talán. Nem látom az utat, nem tudok kiáltani, nem hallom, ha hívsz. Nem is vagyok benne biztos, hogy tényleg ott vagy a ködön túl, talán nincs is vége - talán pont ez a lényeg, hogy köd legyen és szürkeség. Csak engedne már el. Csak emelkedne már fel. Csak tudnám, hogy emeljem fel. Már azt sem akarom, hogy más emelje helyettem.

Emelted már te is, bele is roppantál. Nem csak te, hanem az a kis aranyszál is elszakadt, ami annyira különlegessé tett minket. Nagyon sötét lett utána, de nem várhatok rád, hogy eltüntesd a szürke maszlagot. 

Egyedül vagyok ebben a sűrű ködben, nincsenek aranyszálak, nincsen senki, te sem vagy. Csak én vagyok és ez a kiáltás, amit nem hallasz. Fáradt vagyok, aludni vágyom, talán most az egyszer nem a masszáról álmodom, talán nem ébredek fel a bűntudatra, hogy belehúztalak a saját szürkeségembe. Talán most az egyszer legalább álmomban meghallom a hangodat a túloldalról.  Talán... talán... talán most az egyszer valaki más is meglátja, hogy ködben vagyok, talán most az egyszer nem teszlek téged tönkre, a segítőmet...

Minden nap ugyanolyan. Minden nap belesimul a szürke masszába, minden nap csak erősíti a másikat a szürkeségével. Mindig ugyanolyan, mindig növekszik és már nem csak bennem, már körülöttem is sűrűsödik. Te pedig minden nap visszajössz és próbálsz átjutni a ködön. Minden nap kiáltasz, várod, hogy meghalljam. Minden nap hozol egy új aranyszálat, az egyetlen dolgot, aminek a csillogása csak egy kicsit is megtöri a semmiséget. A semmiséget, amit minden nap megpróbálsz megemelni. 

Sajnálom, hogy belehúztalak. Sajnálom, hogy tönkremész a súlya alatt és azt is sajnálom, hogy nem segíthetek neked az emelésben. Nem tudom, hogy tudod-e, érzed-e a túloldalról, de szavakba se tudom önteni, hogy mennyire hálás vagyok érte, hogy itt vagy minden nap - köszönöm. 

                                                                                                        ◊

It's been like this, it all happened like this before. I've been alone, alone so many times. Only the silence, the walls, the thoughts. Every day is getting melted into the gray mass and I feel dizzy under its pressure. There's nothing but a tiny golden string twinkling in the darkness, connecting you to me. But this mass... blinds me, mutes me, deafens me. I can't see the way, I can't guide you with my voice, I can't hear you calling. I'm not even sure anymore if you are there, on the other side of this fog, maybe this fog has no end - maybe this is the whole purpose of everything - having a fog that never ends. Only if it would let me go. Only if it would lift. Only if I would know how to lift it. I don't even want anyone else to lift it for me anymore.

You tried, it broke you. Not only you, but the golden string, that made us so special got torn in the process too. It made an even bigger darkness before, but I can't wait for you to lift my fog.

I am lonely in this thick darkness, there's no golden string, no other around, not even you. I am alone with the screams you can't hear. I'm tired, I wish to sleep, maybe this time I won't dream about this mass, maybe guilt won't come to wake me telling me how horrible it is that I dragged you into the fog. Maybe this time I will hear your voice from the other side. Maybe... Maybe... Maybe someone else will come too this time, so I won't ruin you, my only helper...

Every day is the same as the previous one, empowering each other with their own grayness, getting melted into the smooth fog. Same as always, yet always stronger than the day before, not only inside of me, but growing outside of me too. Yet every day you come to rescue me, trying to get through the fog. Every day you shout in hopes of me hearing you. Every day you bring another piece of golden string, the only thing that has the power to break the grayness with its shimmering. The grayness that you try and lift every day.

I'm sorry I got you into this. I'm sorry the weight of it is unbearable even for you, and I'm sorry I can't seem to be able to help you with the lifting. I don't know, if you know, or feel from the other side, but I don't think I can even express how grateful I am for you being here every day - thank you.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése