2013. április 2.

Esti elmélkedések | Én vagy nem én?


Ronda, nagy, fekete paca lesz ez a blogom makulátlan pozitivitásán, de mégis szeretném, ha nem múlna csak el úgy, ami bennem van és szeretném, ha a személyiségem és az életem kérdései is itt helyet kaphatnának. Ez a poszt most nem a boldog panka lesz, ezért, kérlek tekerj lejebb, ha most másra vágysz :)

Abban a pillanatban, amikor abba a helyzetbe kerülsz, hogy mások nézik esetleg, hogy mit csinálsz rögtön rád nehezedik a kérdés: mégis... hogy csináld, ahogy te hiszed, hogy jó, vagy legyen meghatározó mások véleménye? Végülis egy síkon már mások véleménye is számítani kezd, ha tovább akarsz lépni. Feljebb. Előre. Meg kell felelni a sok elvárásnak. De valamiért nálam a kettő nem egyezik meg. Szinte soha, de mostanában valószínűleg olyan korszakon megyek át, amiben még nehezebben értetem meg magam a körülöttem lévő világgal. Nem vagyok összhangban a rezgésekkel, nyilván.

A fotózás esetében ez abban merül ki, hogy amíg én vígan elgondolkodom és elálmodozom egy képemen és örömmel konstatálom, hogy 'igen, ez az, ami a fejemben van, majdnem megfelel az általam vélt valóságnak' addig a másik síkon a következő kérdés fordul meg  néző fejében: 'ez mi ez? de most komolyan: ez mi, és miért nem olyan, amilyen eddig volt? Mi történt vele, elfelejtette, hogyan kell használni a fényképezőgépet?'

Kedves néző, ki kritikát formálsz rólam és a látásmódomról és szemétnek nevezed az alkotásom: nem felejtettem el, remélem. Nem vagyok nagy, ősi tudás birtokában, de amit eddig elsajátítottam az már az enyém, és nem veszi el tőlem senki. Nehéz leírni, de akkor veled van a baj. 

(Ez lenne az ideális alkotói hozzáállás, amit viszont még nem sikerült teljes mértékben elsajátítanom, igazad van)

Miért nem olyan, mint eddig volt? Ehhez nem kell alkotónak lenni ahhoz, hogy a választ tudjuk: mert a dolgok változnak. Állandóan. A gondolatok, az egész világ egy olyan körforgás része, amiben muszály alkalmazkodni. Én így adaptálódok, hogy változtatom azt, ami bennem van, és ezáltal azt is, amit alkotok.

A másik kérdés, ami ma felmerült bennem: miért fáj annyira, ha azt bántják, amit létrehoztunk? Azt hiszem, a saját esetemben rá is leltem a válaszra: nekem minden megmozdulásom ilyen térem a lelkem egy részét képezi, nem csak egy fotóról van szó. Rengeteg gondolkodás és beépült szó eredményei és akkor, mikor baj  éri őket, a lelkem egy része sikít, ordít, majd hirtelen elcsöndesedik. Akkor valami megszakad bennem.

Mint most. Csak úgy, megszakad.

4 megjegyzés:

  1. Úgy csináld, ahogy neked tetszik :) Főleg a művészetben, mert ez ilyen műfaj. Örülj annak, hogy sok embernek tetszik és rengetegen értékelik a munkádat és ne keseredj el, ha a rengeteg emberben lesz néhány olyan, akivel nem vagy egy síkon.
    Én igazából akkor hagytam abba a fotóim küldözgetését ide-oda, amikor mindenhonnan megkaptam, hogy ezekből hiányzik valami. Mert szerintem meg nem :) Ami engem kikapcsol, amitől jól érzem magam és ami szerintem szép, már miért lenne rossz? Ha valamit csinálsz úgy csináld, ahogy te szeretnéd és ahogy neked örömet okoz, mert másképp nincs értelme. :) És ha így állsz hozzá akkor az egy kellemes plusz, ha valakinek tetszik a munkád, nem pedig görcsös megfelelni akarás.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nos igen, nekem ez a legnagyobb problémám, végülis, hogy soha nem 'passzolok' egyik klikkbe sem, vagy legalábbis olyanba nem, ami közel van és ettől teljesen meg nem értett érzésem támad :))) Nagyon köszi, hogy írtál, Kinga, igazán jólesik. :)

      Törlés
  2. Azt hiszem, minden alkotó átesik egy (vagy több) ilyen korszakon. Ilyenkor mi (alkotók) is elfelejtjük, hogy a művészet nem objektív dolog, és soha nem is volt az. Minden megfelelően kifejezett alkotás egy jellem. Teljesen megértem, amiről most írtál, épp ezért ne félj felvállalni a saját jellemed, az csakis a tiéd, más véleménye miatt nem szabad, hogy megtörjön. Én szeretem a bájos kis világodat, minden fotód egy kedves szó. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Becsó, te mindig olyan kedves vagy. :) Már egészen visszatérő és állandó jellegűnek vélem ezeket a hullámvölgyeket, mint az alkotói válságokat, azok is legalább ennyire visszatérőek. :) Már egészen kifele megyek a megdöbbenésből, hogy ilyen nyersen kezelték a képeimet, és most egy másik korszakba tartok, azt hiszem. :)

      Törlés