VKP? Mi a szösz? Nem más, mint a Pillecukor blog szerzőjének ötlete, a Vigyázz, kész, posztolj! bloggerkihívás rövidítése, melyben nem teszünk mást, mint adott témakörről írunk, egyszerre. Ezen a héten a téma: kapcsolatok... Ugrálnak a gondolataim, igen nehezemre esik az írás mostanában, de nem szerettem volna kihagyni ezt a lehetőséget - az életem tele van olyan nem mindennapi kapcsolódásokkal, olyan emberekkel, akikről naphosszat tudnék merengeni, hogy milyen csodálatosak. Tudom, ezt néha meg is teszem a blogomon is, de nem bánom, hogy a világ látja, hogy fantasztikus emberek vesznek körbe.
Ez a történet, ami azt illeti, pont a tegnapi napom. A családomról és persze a kapcsolódásról fog szólni...
Be vagyok zárva, be vagyok zárkózva. A külvilág nem is létezik. Itt vagyok, egyedül. Egész nap érzem, hogy a falak őriznek. Nincs értelem, nincs levegő, nincs semmi, csak az üresség és a rohanó órák. Aludni vágyom. Ha lehet, egész nap. Marasztal az ágy, nehéz minden porcikám. Utasítom magam...
- Kelj fel! Ébredj! Ma is nap van!
- De minek? Mi lesz más, mint tegnap volt? Hasznos leszek? Nem hiszem.
- Csak kelj fel és csinálj valamit?
- De minek? Tisztára suvickolhatom az egész lakást, tanulhatok naphosszat, akkor is ugyanígy fogom érezni magam.
Nem tudom, hogyan, de mégis megtalálom az erőt, hogy felemelkedjek. A fejemben teljes, mindent eltakaró szürke köd uralkodik. Szédülök. Aludni vágyom.
Leülök a fotelba, bekapcsolom a laptopomat, nézem a fényt, ami jön belőle, de nem is biztos, hogy mindent látok. A világ tényleg csak egy kattintásra, pár billentyűnyire van. Beszélgetések a facebookon... Anya, öcsém, Aletta... Írnom kell valamit, de nem tudom mit, úgyhogy csak hagyom, ahogy van. Remélem, a telefonom is lemerült.
Még próbálkozok pár órát, de nem tudom mit írjak, úgyhogy hagyom és eldöntöm, hogy a legjobb, ha csak visszamászom az ágyba és alszom.
Eldőlök, mint a fa. Nehéznek érzem magam. Innen már nem kelek fel ma, biztos vagyok benne.
Kopognak.
Jaj, csak ezt ne. Ne kopogjanak. Miért kopognak?
Megint kopognak.
Fel kell kelnem. Eltántorgok az ajtóig... Kell egy kulcs. Mire megtalálom a kulcsot, már biztos vagyok benne, hogy anya áll az ajtóban, nem lehet a házmester, és ő az egyetlen akinek a közelben is dolgozhat.
Nyílik az ajtó...
Apa az! :)
Augusztus óta nem láttam. Bejön, de azt mondja, hogy csak 3 percet tud maradni. Ne! ... Maradj még... Csinálok kávét, és az sem zavar, hogy megjegyzi, hogy a mosogatóban lévő szennyes edényeket azonnal el kellett volna mosnom, nem még várni vele.
Leülünk és beszél, nekem pedig gyógyír, hogy itt van, velem. A szavai, mint a világítótorony fénye törik át a ködöt a fejemben.
Így vagyunk mi, még egy órát. Ugyan nem tudok túl sokat hozzátenni a beszélgetéshez, úgy érzem, nekem nincs is mit mondanom, hallom őt és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy itt van, és milyen jó, hogy maradt még egy órácskát.
Mikor mennie kell, anya is hív, (mégsincs lemerülve a fránya telefon) kérdezi, hogy vagyok. Van miről beszélnem. Apa itt volt és nem voltam bezárva! Beszélgetek még anyával, aztán még később apával és öcsémmel is... és be kell valljam, hogy minél idősebb vagyok, annál inkább szeretem őket.
Mások bejegyzései a témával kapcsolatban:
◊
English translation is after the jump, I'm sorry. (If I keep it too long, it messes up the visible blog posts :( )
What is VKP? It's a blogger collaboration idea from the writer of Pillecukor blog, where we, bloggers have a topic to write about every 2 weeks, and we post it at the same time. This time, about connections. It's really hard for me to write these days, but I didn't want to miss the chance to talk about how many amazing people there is in my life (even though I never want to miss a chance for that, so I talk about them a lot on the blog).
The story you are about to read is actually my day, yesterday. The story of the connection.
I am closed and I am closed in in this house as well. There is no outside world. I am here alone. I am here with the walls guarding me. No sense. No air. Not anything I could feel. There's only me in emptiness and the hours running past me. I wish to sleep. All day long, if possible. The bed doesn't want me to leave it either. I feel heavy. I command myself...
- Get up! Get up! Today is a day!
- But why? What is different than yesterday? Will I be useful? I don't think so.
- Just get up and do something!
- Why? I could even clean this house to its bits, I could study all day, I would still feel the same.
I don't know how, but I find the strength in myself to lift myself from the embrace of the bed. In my head there's a thick, all-covering fog. I'm dizzy. I wish to sleep.
I sit in the armchair, turn on the laptop and look at the light coming from it, but I don't think I can see anything at all. My brain just doesn't process. The world really is just one click away from me. Facebook chats... My mother, my brother, Aletta... I have to write something, but I don't know what, so I just leave it as it is. I hope my phone's dead too.
I'm trying for some more hours, but I don't know how to write, so I just decide that it's best if I just go back to sleep.
I'm crashing into the bed as a tree falls to the ground. I am heavy. I am not gonna get up from here today, I am sure of it.
Someone is knocking.
No. Don't. Please don't knock. Why are they knocking?
Knocking again.
I have to get up. I get myself to the door somehow. Need a key. By the time I find it, I'm sure it's my mother who is visiting, many little knocks can't be the caretaker, and she sometimes works nearby.
The door is opening...
It's my father! :)
I haven't seen him since August. He comes in, but he says he has to go in 3 minutes. Don't go! ... Stay a while... I make coffee, and I don't really get bothered by him saying I should've washed everything in the sink right away.
We sit down and he speaks, and it's healing me, that he's here. His words, like the light of the lighthouse break the fog in my head.
This is how we are for an hour. Even though I can't really add anything useful to the conversation, I feel there's nothing in me that is interesting, I can hear him and think that it's so good, that he came, and so nice, he stayed for an hour.
When he has to go, my mother is calling, (turns out my phone is working as good as ever) asking how things are. I have something to talk about. My father was here! I talk to my mother, then later to my father and my brother too... And I have to say, the older I get, the more I love them.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése