Ronda, nagy, fekete paca lesz ez a blogom makulátlan pozitivitásán, de mégis szeretném, ha nem múlna csak el úgy, ami bennem van és szeretném, ha a személyiségem és az életem kérdései is itt helyet kaphatnának. Ez a poszt most nem a boldog panka lesz, ezért, kérlek tekerj lejebb, ha most másra vágysz :)
Abban a pillanatban, amikor abba a helyzetbe kerülsz, hogy mások nézik esetleg, hogy mit csinálsz rögtön rád nehezedik a kérdés: mégis... hogy csináld, ahogy te hiszed, hogy jó, vagy legyen meghatározó mások véleménye? Végülis egy síkon már mások véleménye is számítani kezd, ha tovább akarsz lépni. Feljebb. Előre. Meg kell felelni a sok elvárásnak. De valamiért nálam a kettő nem egyezik meg. Szinte soha, de mostanában valószínűleg olyan korszakon megyek át, amiben még nehezebben értetem meg magam a körülöttem lévő világgal. Nem vagyok összhangban a rezgésekkel, nyilván.
A fotózás esetében ez abban merül ki, hogy amíg én vígan elgondolkodom és elálmodozom egy képemen és örömmel konstatálom, hogy 'igen, ez az, ami a fejemben van, majdnem megfelel az általam vélt valóságnak' addig a másik síkon a következő kérdés fordul meg néző fejében: 'ez mi ez? de most komolyan: ez mi, és miért nem olyan, amilyen eddig volt? Mi történt vele, elfelejtette, hogyan kell használni a fényképezőgépet?'
Kedves néző, ki kritikát formálsz rólam és a látásmódomról és szemétnek nevezed az alkotásom: nem felejtettem el, remélem. Nem vagyok nagy, ősi tudás birtokában, de amit eddig elsajátítottam az már az enyém, és nem veszi el tőlem senki. Nehéz leírni, de akkor veled van a baj.
(Ez lenne az ideális alkotói hozzáállás, amit viszont még nem sikerült teljes mértékben elsajátítanom, igazad van)
Miért nem olyan, mint eddig volt? Ehhez nem kell alkotónak lenni ahhoz, hogy a választ tudjuk: mert a dolgok változnak. Állandóan. A gondolatok, az egész világ egy olyan körforgás része, amiben muszály alkalmazkodni. Én így adaptálódok, hogy változtatom azt, ami bennem van, és ezáltal azt is, amit alkotok.
A másik kérdés, ami ma felmerült bennem: miért fáj annyira, ha azt bántják, amit létrehoztunk? Azt hiszem, a saját esetemben rá is leltem a válaszra: nekem minden megmozdulásom ilyen térem a lelkem egy részét képezi, nem csak egy fotóról van szó. Rengeteg gondolkodás és beépült szó eredményei és akkor, mikor baj éri őket, a lelkem egy része sikít, ordít, majd hirtelen elcsöndesedik. Akkor valami megszakad bennem.
Mint most. Csak úgy, megszakad.
