2018. január 20.

Megölelted Bábolnát



Mami, nem kell félned. Én tudom pontosan, és el is fogom mondani mindenkinek. Megsúgtad, hogy történt, bár félig-meddig magam is tudtam talán, hogy hogy ért véget a mese. 

Azon a januári reggelen anya elment hozzád a kórházba és te rögtön mondtad neki, hogy menjünk haza. Először anya azt hitte, hogy megint csak a demencia beszél, de majd a szíve szakadt meg, amikor ráébredt, hogy teljesen tiszta vagy. 
- Mónika, menjünk haza, nincs itt már semmi tennivalónk. - és ezzel csodálatos módon felkeltél az ágyból, és mint annak idején, könnyedén mozgattad törékeny kis lábaidat. Anya nem hitt a szemének, de te csak belenevettél hitetlenkedő arcába.
- Na, gyerünk, gyerünk - böködted meg vidáman anyát azokkal az elegáns körmeiddel - sok dolgom van még.
Egyszer csak anya is megértette: ez itt a mese vége, ideje van hazamenni. Összeszedtétek a legfontosabb holmikat, a plüssnyúl (amit korábban azért vittünk, hogy fáradhatatlan kezeid tudjanak fogni valamit) még mindig az ágy sarkában ült egyedül, egy félmondatban még meg is jegyezted, hogy milyen helyes állat. Felkaptad, belegyömöszölted a táskádba, majd határozott léptekkel, mosollyal az arcodon kiviharzottál a kórteremből - a nővérek és orvosok csak úgy loholtak utánad! Te leráztad magadról mindet.
- Köszönöm, drágáim az elmúlt hónapokat, de most már igazán ideje mennem. - mondtad, és már nyúltál is a folyosó végi robosztus ajtó kilincse után, ők pedig, látva, hogy megállíthatatlan vagy, hagyták, hadd menjél.
Beültetek anyával a kocsiba, elindultatok Bokodra, de ahogy áthaladtatok Környén, mondtad anyának, álljatok meg a fodrásznál csak egy gyors igazításra, meg dauer-ra, hiszen 'csak nem léphetsz emberek elé ilyen fejjel'. Anya bement veled, szerencsére, nem volt épp senki a szalonban, így végig tudtátok beszélgetni hármasban az ügyes-bajos dolgokat. és mire végeztetek, te már pompáztál is a vakító fehér, tökéletes frizuráddal. 

Először hozzánk jöttetek - a család férfitagjai mind rácsodálkoztak, hogy ott vagy és úgy beszélsz, mintha mi sem történt volna. Én tudtam, miért jöttél. 
Leültünk az óriási étkezőasztal köré, ittunk kávét, elmondtad, hogy micsoda izgalmas utazás ez az utolsó, mi pedig sorra emlegettük az emlékeket, amikre mind emlékeztél - hogy seprűvel meg kisvödörrel tanítottál járni, hogy iskola után mindig nálad kötöttem ki, hogy a Barna kicsiként mindig sírt, ha nem voltál vele, és utánunk kellett jönnöd nyaralni miatta, hogy a templomi miséken mindig eltüntettem a Tic-Tac-ot a táskádból, hogy megengedted, hogy nálad maradjunk, amikor a házat felújítottuk, és micsoda év volt az! 
Bőszen bólogattál és nevetgéltél, amikor felemlegettük a Piri nénit, aki egészen különleges hangszínen tudott hívni téged, Somát és Cilit, a macskáinkat, akik inkább emigráltak hozzád, mint hogy eltűrjék nálunk a macskainváziót, a bábolnai családlátogatásokat, amiket mindig nagyon élveztünk együtt, hogy amikor 'világgá mentem' tiniként, mindig csak nálad kötöttem ki a kanapén, a közös szombati kiruccanásainkat a bevásárlóközpontba...

Nem győztük felsorolni a sok dolgot, amit neked köszönhettünk, te pedig csak mosolyogtál, hiszen természetes volt számodra, hogy számíthattunk rád. Áthívtuk a keresztszüleimet és Julika néniéket is, ők is legalább annyira örültek, hogy láthatnak és velünk vagy, mint mi. Beszélgettünk, sírtunk néha, de így van ez rendjén, ha idő van, akkor idő van, ahogy te is mondtad egyszer.

Észre se vettük, hogy elrepül az idő felettünk, csak akkor, amikor megjegyezted, hogy ideje indulnunk most már. Mindannyian összeszedtük a 'menetelős holminkat', majd hazavittünk téged a saját lakásodba. A szomszédok csak úgy özönlettek ki az ajtókon, mind boldogan, hogy végre itthon vagy - te pedig váltottál néhány szót velük, de rövidre kellett fognod.

- Persze, Erzsikém, jól vagyok, nem kell aggódnod már. Bodza is rendben lesz, ne félj. - megsimogattad Bodza fejét, majd beléptél a házba, amit otthonnak neveztél majdnem 60 éve már. Minden a helyén, épp úgy, ahogy azt szereted. 

Összeszedtél mindent, amit fel szeretnél venni: a fehér garbódat ami kicsit bolyhos, de nagyon elegáns, a sötét nadrágod, amit mindig különleges alkalmakkor viselsz, a karikagyűrűd, a köves gyűrűd, az egyiptomi nyakláncod és az órád. Ahogy felöltöztél, rögtön úgy néztél ki, mint ahogy mindenki valaha ismert: egy vérbeli, drága nő, aki sokat ad magára, aki elegáns és stílusos, igazi hölgy.

Megnéztél és összegyűjtöttél magadnak mindent, ami útravalónak megfelel, az emlékeket, amik felbugyogtak benned, amikor egy-egy tárgyra esett a pillantásod a lakásban - és egy közülük, rajtunk kívül, volt a legerősebb: az a sok év, amit munkával töltöttél, már nyugdíjba meneteled után is, az a sok ember, akinek életed során a munkáddal segítettél, és mindenki más, akik vezetőként tekintettek rád. Elmosolyodtál újra, majd feleszméltél, hogy idő van, haza kell menni Bábolnára. 

Felkaptad a szürke kabátodat és mindannyian beszálltunk a most már egyre növekvő autó-flotta tagjainak egyikébe, majd elindultunk mind. Elindultunk mind Bábolnára. Az út maga egészen Bábolna határáig csöndes volt, mindannyian próbáltuk feldolgozni, micsoda őrült napunk van, majd mire beértünk a városba megeredt a nyelved és még utoljára elmondtad nekünk az emlékeidet, ahogy apa a városban körbe-körbe vezetett.

- Menjünk a Virág utcába most már, Imikém! - mondtad egyszerre, apa pedig engedelmeskedett. Mind elámultunk, amikor odaértünk. A Virág utcai ház épp úgy állt, ahogy régről emlékeztünk rá,  a lemenő nap fénye pirosas lepellel beborította a nagy kertet, kis ház álmosakat pislogott, a kapu kedvesen hívogatott, és... és mindenki ott volt. A család bábolnai fele, az iskolatársak, a régi munkatársak, a szomszédok, a barátok... mindenki. Történeted minden szereplője ott állt az udvaron a diófa alatt, te pedig köszöntél nekik, nevetgéltél, mosolyogtál, volt egy jó szavad mindenkihez. 

Majd amikor a nap elérte azt a pontot, hogy már utolsó erejével próbált világot adni, te oda álltál a kert közepére. 

- Isten veletek, szeretlek benneteket és köszönöm, hogy hazahoztatok. Itthon vagyok. - mosolyogtál ránk, majd jött egy erős széllöket, ami valami csoda folytán felemelt téged a magasba. Ott forogtál a szél ölelésében egy röpke pillanatig, majd a következő dolog, amit láttunk, az te voltál, mint aranyszín homok, együtt a széllel elindultál haza, kitártad most már végtelen karjaidat, hogy meleg szellőként megöleld Bábolnát. Mi pedig sírtunk és örültünk egyszerre, hiszen hiányozni fogsz nekünk, el se tudod képzelni mennyire, de tudtuk, hogy már nagyon szerettél volna hazajönni, így elengedünk.

...

Másnap este Pesten is meleg szél fújt, annak ellenére, hogy január van, innen tudom, hogy bejártad az egész vidéket, hogy elköszönj és megsúgd nekem, hogy hogyan is volt a történet vége valójában. Köszönöm, hogy eljöttél, köszönöm, hogy elmondtad. Szeretlek Mami. Mindannyian szeretünk. 







2018. január 10.

1826 nap az életből




Vannak kérdések, amiket mindigis nehezen válaszoltam meg. Például, amikor általános iskolában Györgyi néni arra kért minket, hogy képzeljük el, írjuk le, hogy mi lesz velünk 20 év múlva (talán levélben? Már lassan elérjük azt a 20 évet, nehéz minden részletre emlékezni). Nagy ház, szép autó, életünk szerelme, legmenőbb állás, csodás gyerekek, szerintem én minden ilyesmit írhattam - mert már akkor se mertem egészen belegondolni, hogy mi lesz velem addigra, így jobb volt a kérdésre úgy válaszolni, ahogy elvárták. Nem mintha attól féltem volna, hogy nem lenne meg mindaz, amit a környezetem, a családom, sőt, az egész társadalom vár el tőlem, hanem csakúgy mint most, akkor sem tudtam megragadni az idő fogalmát. 

20 év múlva külön házat veszek a játékaimnak

Absztrakt érzés volt, hogy lesz majd olyan, hogy jobban örülök egy vagon könyvnek/ruhának/ágyneműnek/törülközőnek, mint egy vagon Barbie babának vagy az éppen ezzel egyenértékű trélernyi Kinder tojásnak. Felfoghatatlan volt, hogy lesz majd olyan, hogy a felnőttek beszélgetése a világ dolgairól érdekessé válik, sőt, minden akkor és csak akkor létezett, nem volt szavatossága a családnak, lejárati ideje a barátságoknak és legfőképp: biztos voltam benne, hogy ami ma van az holnap is épp úgy lesz. Hogy is lehetett volna elképzelni így, hogy mi lesz 20 év múlva? Nyilván nagyobb leszek, ráncosabb, külön házat kell majd vennem a Barbie-jaimnak és kattogni fog a térdem, mert mindig hirtelen guggolok, sőt, több lesz a rossz fogam is, ha trélernyi Kinder tojást eszek, de kit érdekel, 20 év sok idő, addigra találok jó fogorvost, meg valami csodaszert, hogy ne recsegjek, amikor lépcsőzöm.

Komolytalan vagyok

Biztos vagyok benne, hogy utána még jópárszor szembesítettek a kérdéssel, hogy 'na, és hogyan látod magad 5/10/20 év múlva?' és én sose válaszoltam rá helyesen, erre általában megbélyegeztek, hogy nem vagyok céltudatos, és tudnom kell, mit akarok és mellécsapták még a többi beprogramozott elvárást azzal kapcsolatban, hogy mit kéne akarnom magamnak. Én meg világ életemben a kérdés feltevése után pár percig egy kis bűntudattal gondoltam minden tényezőre, amit éppen kívánnom kéne az élettől (a házra, az autóra, életem szerelmére, legmenőbb állásra meg a csodás gyerekekre), majd ugyanarra a konklúzióra jutottam, mint a velem szemben álló kérdező, hogy komolytalan és éretlen vagyok, ha nem tartom a markom a gyártósorokról legördülő helyes, szalaggal átkötött dobozokba tömörített 'teljes és boldog élet' csomagajánlatért, ami a fent említett dolgokat mind tartalmazza. Ácsingóztam volna egészségért, hosszú életű családért és háziállatokért, hogy mindenféle helyre eljutok anélkül, hogy mind a négy végtagommal feszítem ki magamat az ajtóban, ha ki kell dugnom az orromat a lakásból - valami Maslow-féle dolog lehet ez.

Mindenesetre a világ legkétélűbb (tárgyi) ajándékát kaptam, amit csak el tudok képzelni, a jövőt és a múltat egyszerre, amiről még most sem döntöttem el, hogy életreszóló élményt fog nyújtani, vagy csak letaszít valamilyen borzalmas gondolathegyről - egy könyvet, ami arra hivatott, hogy megörökítsem benne a következő 5 évemet. 

Itt kezdődik az élet

Inspirálónak hangzik, természetesen, menj ki, szerezz élményeket, kezdj el élni és hasonló gondolatok repkednek a fejemben, de (mert nekem mindig van egy 'de' valahol), a következő másodpercben már azon stresszelek, hogy itt van ez a napló, 5 évig minden nap írom, mi van, ha semmi nem történik 1826 nap alatt, csak annyi, hogy lesz egy könyvem arról, hogyan 'pazarolom' az életemet arra, hogy megtanuljak élni magammal és ne utasítsam el mások szeretetét arra gondolván, hogy nem érdemlem meg (mert lásd fentebb: nem akarom a mások által eltervezett 'teljes és boldog élet' csomagajánlatot). Mi van, ha minden nap valami olyasmit írok, hogy 'nem történt semmi'? Mi van, ha ez csak egy írott bizonyíték lesz arra, hogy tényleg haszontalan vagyok? Pont ezért nem is folytattam a bullet journal-omat sem annak idején, pedig az 'csak' éves elköteleződés volt.


(Egyébként gyönyörű ez a napló és mindenhova magammal hurcolom, pedig tényleg csak épp annyi hely van benne, hogy minden napról 1-2 mondatot lehet írni)

Nos, eddig még pont az ellenkezője bizonyosodott be - kicsit olyasféle módon, mint amikor 365 képet készítettem az évről -, hogy amikor azt hiszem, nem csináltam semmit, nem történt semmi, akkor is van valami, ami új aznap, minden nap alkottam valamit, új ötleteket örökítettem meg, jobban figyelek arra, hogy kevesebb és kevesebb szénhidrátot egyek, sőt... Talán még egy régi történetnek is kezdőlöketet ad a manifesztálódásra, ami már egy ideje a gondolataimban bujdosik. Még csak 3 hetet töltöttem el vele, de egyre kevesebbszer gondolok arra, hogy vajon lesz-e mit írnom aznap, vagy hogy vajon meg leszek-e elégedve azzal, aki most vagyok 5 év távlatából.

Tl;DR

Megígértem magamnak, hogy nem fogok nagy 'hello, 2018' meg 'új év, új élet' bejegyzéseket írni, mert a változás nem évhez kötött, de valahogy pont annyi traumatikus (nem pozitív vagy negatív, csak drasztikus, ezáltal nagy hatású) esemény történik az életemben épp az évnek ezen a szakaszán, hogy nem bírok elvonatkoztatni az elengedés, újrakezdés és változás szimbolikájától, így remélem, ti is elnézitek nekem a bőlére eresztett és kicsit talán még a szokásosnál is kevésbé irodalmi nyelven íródott bejegyzésemet. 

Amit ki szerettem volna hozni belőle, az két dolog: 
1, hogy a dolgok mostani állása szerint mindenkinek javaslom, hogy ha nem is egy 'igazi' Snapshot journal-lal, de legalább egy füzettel örvendeztesse meg magát, hogy lássa, mégis milyen csodás dolgok történnek vele
2, ez a könyv varázslatosan szép, úgyhogy nem bírtam ellenállni a fotózásának és annak, hogy meg is osszam másokkal! :) 

Itt is van egy utolsó kép befejezésképp róla, meg a szemüvegemről, amihez már annyira hozzászoktam, hogy alig láttam valamit fényképezés közben. :)