Ki nyitotta ki az ablakot?

(Nem tudom, mit mondhatnék elöljáróban erről a történetről, talán csak annyit, hogy... azt hiszem, azért férkőzött fejembe, hogy megvédjen a valóság borzalmaitól, olyan tényektől, amit nem tudok elfogadni. Nem hiszem, hogy máshogy fel tudom érni ésszel, ami mostanában történik. Csak így, ahogy alább írom. Mese ez, meg nem is. Igaz is, és álom is. Ami biztos, hogy a nagymamámról, Mamiról szól - minden zavarosságával együtt.)

Hideg van. Megint ki nyitotta ki az ablakot? Miért nem csukja be sose, amikor megy? Meg kell csinálni. Ez munka. Be kell csukni ajtót, ablakot. A kicsiny hálószobában félhomály van, csak a nappaliból szűrődik be a mennyezeti lámpa fénye. Az ágy melegében kicsiny asszony fekszik. Balra néz. Mellette ott van az éjjeliszekrényen valami sárga itóka, ki rakta ezt is ide? Hideg van. Megcsinálja. Becsukja az ablakot. Karjai erőtlenül beleremegnek, ahogy felnyomja magát az ágy puhaságából, pedig stabil fogása volt mindig. Mindegy is. Hideg van. Be kell csukni az ablakot. Meg kell csinálni. 

Kiül az ágy szélére, így vele szembe kerül a körülbelül fél méterre található ruhásszekrény. Éppen jó, hogy belekapaszkodhasson. Megy, mert meg kell csinálnia, be kell csukni az ablakot, ez munka. Ahogy feláll rögtön ki is szalad a világ lábai alól, zuhan. A padló tükörfényes parkettáján egy kócos idős asszony néz vissza rá, szemében riadalom és fájdalom keveréke és ekkor realizálódik benne is, mi is történt. A földön fekszik, hideg van, már a dereka is fáj. Nem tudta megcsinálni. Fontos munka volt, de nem bírta. Úgy érzi, összeesik a fáradságtól, nincs erő felállni, csak fekszik itt addig, amíg nem jön valaki. 

A gondolat, hogy ilyen fontos munkát nem tudott véghezvinni, felemészti. Egyre csak kergetik egymást a gondolatok a fejében. Ha nem tudom megcsinálni, miért is vagyok itt? Ideje lenne hazamenni. Igen, haza. Bábolnára. Indulna. A lába nem moccan. Mi történhetett? Ahogy felhúzza a térdét a kezeivel, érzi, hogy megannyi sérülés égtelenkedik rajta. Hát ez meg? Mitől ilyen? Becsukja a szemeit. Tudja már, hol van. Jönnek ők mind, anyuka, nagynénik, unokatestvérek, osztálytásak, mindenki, hogy menjenek haza együtt. Kézen fogják és vezetik, közben beszélgetnenk, elmeséli nekik, hogy mennyi dolog van, amit csinálni kell, mondják, hogy segítenek, utána mennek is haza. Bábolnára. Megcsinálnank mindent, amit szeretnének, minden kész, közben sokat mesélnek egymásnak, kérdezik, hogy hogy van, elmondja, hogy jól, hiszen itt vannak ők, készen vannak, indulnának. 

Egyszercsak hangokat hall, valakik közelednek, anyja és mindenki más pedig elszalad. Itt hagyták egyedül. Csörgés hallatszik, motoszkálás, majd a kulcs elfordul a zárban. Nyílik az ajtó, két hangot hall, mindkettő mintha a sajátja lenne. 

- Szia Mami! - hallja őket szinte kánonban, ahogy vidáman közelítenek.

- Gyertek gyorsan, segítsetek! - kiált nekik. 

Bejönnek a szobába, nem tud felnézni, de tudja kik ők. Az egyik közülük biztos a lánya, a másik pedig ki is? Anyukám, lányom, unokám... Valaki közülük. Talán most mennek haza. Haza, Bábolnára. Hirtelen mintha madzagon rántanák felemelkedik, könnyen, ahogy madarak szoktak szállni, a következő pillanatban már valami puha melegség veszi körül. Az ágy az. 

- Mami, anya hívta a mentőket, be kell vinniük a kórházba, hogy kapj infúziót, olyan gyenge vagy. - mondja az egyik, lánya vagy unokája. Én vagyok az.

- Persze, kicsim, gyere, ülj ide. - mosolyog vissza rám. - Mesélj, mi újság.

És én mesélek, elmondom neki, hogy mi történt a nagyvilágban, mesélek mindenről, arról, hogy miért nincs egyik ország lobogójában sem lila, az előző esti adventi naptár készítésről, a régi időkről, amikor hazáig futottam érte, hogy jöjjön szabadítsa ki Adrit a fiúk fogságából, hogy milyen jó volt megdézsmálni a meggybefőttet a kamrából iskola után, kérdeztem, hogy emlékszik-e, hogy gyerekként minden vasárnapi misén milyen mestermódon tudtam megenni a tic-tac-ot a táskájából, észre se vette amíg haza nem értünk, hogy mindig a csinos 'vezetős' ruháit akartam felvenni, hogy egy egész álló nap kuksoltam az étkezőasztala alatt, annyira mardosott a bűntudat, hogy eltörtem Papi különleges zenélős poharát.

Csak mosolyog és bólogat, néha közbeszúr egy-két kérdést ő is.

- Tényleg? Ez ki volt? Kikről beszélsz most? Nahát, mik vannak!

Csend áll be a beszélgetésbe, ő pedig messze jár. Anyuka, nagynénik, unokatestvérek, osztálytársak, mind jönnek megint, állnak az ágy mellett, menni akar, Bábolnára. Egy szempillantás alatt újra gyerek, nincsen baj, nincsen betegség, csak iskola van meg, a kecske akit úgy szeretett, talán Mici volt a neve. Csak a lecke miatt kell aggódni, de az is megvárja, amíg kidobóst játszik, majd pillangóformán hazaszőkdécsel a járdaszegélyen, számolva a köveket, ahogy halad. Meleg otthon várja, anyukája rétest nyújt, rotyognak a fazekak a konyhában, mindenkinek jut a finom vacsorából. Majd ugrás a képben és rögtön elismert vezető, ünnepelt főnök ő, munkaebédek, lazítós estek sztárjai ketten Papival, igazi hölgy, szép ruhákkal és mindig tökéletes megjelenéssel. Számol, dolgozik, igazít, boldogítja a munka. Minél több munka, annál jobb. Mindig precíz, sosem ejt hibát. Majd újra Bábolnán vagyunk, a kályha mellett kuporogva, kinn kövér pelyhekben hullik a hó, benn a tüzelőhely ellenére is rekkenő hideg van. Olyan hideg, hogy idáig érzi. 

Ki nyitotta már megint ki az ablakot? 

Sweetness | Lélekajándék Szanditól

Nagyon különleges nap a mai, hiszen ma egy éves a blog, és ezt nem is szeretném kevésbé különleges dologgal megünnepelni, mint egy szívemnek kedves történet megosztásával, amit egy új barát, egy nagyon szép lelkületű lány írt, Szandi (Madárlány :) ), akinek minden levele olyan mint egy falat levegő. Igaz, nem a klasszikus sweetnessről van szó, de higgyétek el, ez másképp, de legalább annyira édes, mint az eddigi alkotások. Épp ezért, szeretném figyelmetekbe ajánlani A Szomorú Szerelmek Hercegét, nekem első olvasásra kedvencemmé vált. Olvassátok el, merüljetek el benne, minden szavát forgassátok meg fejetekben, mint a jó bort szokás kóstoláskor, és rájöttök miről írtam az előbb. :) Ha elolvastátok és tetszett, akkor szerintem Madárlány is hálás lenne a látogatásért ezen az oldalon, ahol hozzásegíthetitek őt, hogy még több emberhez eljusson ez a történet egy szavazattal. :)

Nagy Alexandra - A Szomorú Szerelmek Hercege

Sokféle szerelem létezik. Van habkönnyű és csacska, mint a felhők, vörös és égető, mint a tűz, halovány és gyenge, mint a pára. És nem csak emberekbe lehetünk szerelmesek.
Vannak, akik a kocsijukat szeretik. Vagy a kertjüket. Az állatukat. Egy kedves tárgyukat. A tényt, hogy élnek. Furcsa módon ezek gyakran tartósabbak, mint az emberek szerelmei.
Az apró, különbözőbbnél különbözőbb szerelmek elbújnak az utcákon, a kukák mögött, a metró ülései alatt, a virágágyásokban, a fák lombjai között.
És várják azt, akinek szüksége lesz rájuk. Szinte minden szerelem talál magának valakit.
Ám sajnos csak kevesen maradhatnak választottjukkal.
Sokan vannak, akik egy fiókban, dobozkában élik le az életüket, megsárgult esküvői fényképek, gyöngysorok, a menyasszonyi csokor száraz virágai között. Vannak, akiket vitrinbe tesznek: néha kifényezik őket, és esténként csodálják szépségüket.
De sokan vannak, akik visszakerülnek az utcára. Az emberek, akiket egykor összehoztak, elfelejtik egymást. És ahogy a száraz avart ősszel, úgy viszik ki a nem kellő kis szerelmet az utcára, hogy valaki más elvigye.
Sok kis szerelem ilyenkor újra felbátorodik, és új embereket keres magának.
De sokan magukba zuhannak, és csak szomorúan ülnek a járdaszegélyen.
Ilyenkor szokott értük jönni a Szomorú Szerelmek Hercege.

A herceg összegyűjti a szomorú kis szerelmeket, elringatja őket, majd felviszi őket, a felhők közötti palotájába, hogy ott aztán új erőre kaphassanak, és visszatérhessenek az emberek közé.
Régebben a herceg örömmel végezte ezt a feladatot. Külön dobozkákat készített a kis szerelmeknek. Mesélt nekik az emberekről, a virágokról, az állatokról. Boldogan engedte vissza kis védenceit a földre, és ha egyikük újra elszomorodott volna, ő azonnal lent termett, és megvigasztalta.
Ám idővel egyre többen lettek azok a szerelmek, akik nem akartak visszamenni a földre. A palotában akartak maradni a herceggel, hogy soha többé ne kelljen szomorkodniuk. A földön pedig egyre kevesebb szerelem maradt, akik aztán egyszer csak elszomorodtak, és ugyanúgy a herceggel akartak maradni, mint a társaik. A herceg munkája hiábavalóvá vált.
És egy nap ő maga is elszomorodott.

Hiába volt tele palotája és kertje boldog kis szerelmekkel, akik játszani, bújócskázni, táncolni hívták, ő csak feküdt a felhő-ágyában, és azon siránkozott, milyen szörnyen szomorú a világ.
Egy reggel azonban, amikor álmosan kukucskált ki a dunhája alól, azt vette észre, hogy csend van. A kis szerelmek jó része eltünt.
Riadtan pattant ki az ágyból, kétségbeesve kérdezgette a megmaradt szerelmeket, de azok sem tudták, merre lehetnek a barátaik. És mivel a felhőpalotában nem voltak, csak egy helyen lehettek. Lent, a földön.
A herceg gyorsan felkapta égbolt-kék köpenyét és a koronáját, hóna alá kapott egy nagyobb dobozt, és már repült is le, a földre.
Ám amikor odaért, nagyon meglepődött. Az utcák üresek voltak és kihaltak, a virágok és a fák beszürkültek, az állatok és az emberek magányosan kószáltak az utcán, és a lelkük éppoly piszkos színű volt, mint a járda.

A herceg elámult. Mi történhetett? Hol vannak a színek, a vidámság, a jókedv? A zaj, a játék, az életkedv. Aztán eszébe jutott. Mindegyik fent van nála. A szín, a vidámság, a zaj, mind nála vannak. Fent, a palotájában.
A szerelmek nem akartak visszajönni a földre, mert úgy érezték, nem kellenek. Hajjaj, dehogynem kellenek! Mindenhová kellenek! A világ beszürkül a szeretet nélkül!
A herceg futásnak eredt, minden ablakban, ereszben, gödörben, virágágyásban kereste a kis szerelmeket, és remélte, nincs túl késő ahhoz, hogy szétszórja őket a földön, mielőtt az teljesen elszomorodna.
Aztán, amikor már majdnem feladta, hangokat kezdett hallani. A kis szerelmek hangjait.
Megszaporázta a lépteit, és beröppent egy apró ház kertjébe.
Hogy ott micsoda színek voltak! A világ összes színe benne volt a kicsiny kert minden virágában, facsemetéjében, lepkéjében, de még a fűszálakban is!
A kert közepén, egy apró padon a herceg megpillantotta a kis szerelmeket. De nem voltak egyedül. Egy lány ült a padon, s vele játszottak a szerelmek, csúszdáztak hosszú haján, bújócskáztak köténye zsebében. Amikor észrevették, hogy a herceg őket figyeli, elbújtak a lány szoknyájának fodrai közé, és csendben figyeltek.

Ők az enyémek, mondta a herceg. Nem, ők az emberekéi, mondta a lány.

Elmesélte, hogy talált rá a kis csintalanokra hazafelé jövet, hogy hogyan hozták vissza a kertjébe az életet. Hogy a szerelmek elmesélték, hogy a hercegük, akinek mindig boldognak kellene lennie, bánatosabb lett, mint a lent élő emberek, és hogy nem akarnak visszamenni hozzá.
Én sem akarom, hogy visszajöjjenek, mondta a herceg. Azt akarom, hogy itt maradjanak, és boldoggá tegyék a világot!

Most a herceg mesélt a lánynak. Elmondta, hogy mennyire felelőtlenek az emberek a szerelmeikkel, hogy mennyire nem érdekli őket a sorsuk. Hogy milyen szomorúak a kis szerelmek, mikor kidobják őket.
A lány kacagni kezdett, mire a herceg rosszallóan nézett rá. Mit nevetsz, kérdezte. Mi ilyen vicces ezen?!

Csak az, mondta lány, hogy a kis szerelmek csak úgy találomra keresik fel az embereket. Nem jöhet be minden választásuk! Milyen vicces is lenne, ha mindig sikerülne nekik! A macska beleszeretne a kutyába, a hal a kukacba, a hercegnő a hétfejű sárkányba! Viccesebbet elképzelni sem tudnék!

Ezen már a herceg is nevetett. Ő erről teljesen elfeledkezett. A szerelem ott van, ahol megtalálják. Egyáltalán nem biztos hogy az a szerelem pont annak a megtalálónak rendeltetett, de legalább, ha nem is örökké, de egy darabig boldogíthatják egymást, és távozáskor mindketten egy kicsit okosabban, kicsit színesebben sétálnak tovább. Hogy erről mindenki elfeledkezett!

Azon az estén a Szomorú Szerelmek Hercege, a lány és az összes kis szerelem körberepülték a világot, s minden magányos ember ablakába ültettek egy kis szerelmet. Égővöröset, felhő-puhát, lehelet finomat. Mikor visszaértek, minden kis szerelem társra talált, és a lány nagyon elfáradt. A herceg hazakísérte, majd elköszönt tőle. Ám a lány ablakában nem hagyott egyetlen kis szerelmet sem.

Hanem hazaérve, a felhő palota legfényesebb szobájában, a legszebb papírból hajtogatott egy szív alakú dobozt annak az egészen kicsi, mégis hihetetlenül erős szerelemnek, akit annak a lánynak, és csakis annak a lánynak szánt, akiről tudta, sosem fogja a szerelmét elhagyni.