Nem néztük a fényeket

Majdnem minden ugyanúgy volt, mint mindig. Minden majdnem éppen elkészült szentestére - csak épp semmi sem akart a helyére illeszkedni aznapra. A színes gömbök nem akarództak felakaszkodni a kicsit már ósdi, öreg műfenyőre, nem gyönyörködött bennük senki, miközben nagy gonddal illesztette őket a fára. A bejárat elé csak futtában került fel a minden évben nagy odafigyeléssel felhelyezett világítás, csak amolyan tessék-lássék módján, hogy legalább egy kicsit úgy tűnjön, próbálkozik a ház is díszbe öltözni. A sütemények csigamód formálódtak, nem akartak kész lenni, egytől egyig sérülve, némiképp hibásan másztak elő a sütőből, mintha csak mind fellázadnának az ünnep ellen. Mintha minden tudná, minden érezné, hogy az idei karácsony más, mint a többi.

Először nem csengetett a csengő, jelezve, hogy itt az idő, elkezdődött az ünnep. Először nem hangzott fel a 80-as években rögzített felvétel a karácsony estéről, amit Mami minden karácsonykor olyan nagy örömmel hallgatott, amivel együtt énekeltünk, hallgattuk a hangokat, amik közül már néhányat sose hallhattunk élőben. Először nem kapcsoltuk le a villanyt, hogy csak a fenyő világítson és először nem néztük a fényeket a plafonon arra gondolva, hogy milyen szerencse, hogy mind együtt vagyunk ma. Először nem jutottunk el az ajándékosztásig. 

Először potyogtak együtt a könnyeink karácsonykor. Először látunk másfajta fényeket táncolni a sötétben. Először látjuk együtt az idő törékenységét, a múlandóságot, a pillanat értékét együtt. Először fon minket össze a szomorúság és a hiány karácsonykor.

Először tölti nélkülünk Mami a karácsonyt.

Először töltjük nélküle a karácsonyt.