Lysitime | Munkanélküli vagyok

[HU]

Van egy listám azokról a dolgokról az iPad-en, amelyeket meg kell osztanom, és amelyeket el kell fogadnom, azokról a dolgokról, amelyeket elkerültem eddig, de kell, hogy beszéljek róluk, hogy továbblépjek. Az egyik gondolata jobban aggaszt, mint a másik, de én is úgy érzem, hogy el kell kezdenem továbblépni.

Ez egy olyan lépés, amit 10, 15 évvel ezelőtt kellett volna elkezdenem, de nem volt sem erőm, sem támogatásom, amelyre szükségem volt.

Olyan lépés, ami létfontosságúvá lett 5, 3 évvel ezelőtt, de nem volt elég erőm, energiám vagy támogatásom, amelyre szükségem volt.

Egy lépés, amely élet és halál kérdésévé vált, 2, 1 évvel ezelőtt, de nem volt elég erőm, motivációm, energiám vagy támogatásom, amelyre szükségem volt.

Ez az első a sorozatban. Azt mondják, hogy csak akkor beszélhetsz igazán egy témáról, ha elkezded megfelelően foglalkozni vele. Ha már elkezdek feldolgozni. Vagy legalábbis az én esetemben abba hagyom a tagadást.

Az egyetem után éveken keresztül az egyik legféltettebb kérdésem, amelyet feltesznek nekem, a munkához kapcsolódik. Mit csinálok. Mi a munkám. Amit a napjaimmal teszek, amint egyre jobban öregszem, az idő elszáll felettem, miközben állítólag virágzó (hacsak nem teljes virágzású) karrieremnek kéne lennie a gazdasági vagy turisztikai területen, vagy legalábbis valami. Legyen az fotós, vagy író. Bármi.

De valójában mi vagyok én?

Nincs munkám. Ezt válaszolhatok csak és kizárólag. Még szabadúszó sem vagyok.

Nem vagyok a társadalom hasznos része. Semmirekellő vagyok.

 Tudod honnan tudom ezt? 2017-ben nagyot zuhantam a mentális egészségemben. A többi női gondokkal való dráma előtt. Annyira ijesztő volt M számára, hogy felhívta a munkahelyéről a mentőket, hogy jöjjenek értem, mert félt, hogy az az éjszaka végzetes lesz, vagy komolyan ártok magamnak.

Dörömbölnek az ajtón ... kinyitom. 2 rendőr és egy civil ruházatban lévő valaki érkezik hozzám, és megkérdezi, mi a bajom. Ezekkel a szavakkal. Fogalmam sem volt, mit mondjak ezeknek az embereknek, akiknek sütött az arcukról a megvetés és undor. Mit mond az ember ilyenkor?

Körülnéztek a lakásban, amiről megint csak azt láttam, hogy újra elítélnek a lakás rendetlensége miatt. Azt mondták, hogy a mentő jön ellenőrizni engem, mert öngyilkossági kísérletről számoltak be ebben a lakásban. (Ezen a ponton tisztázandó, hogy ez a kísérlet soha nem történt meg)

50 perc alatt megérkezett a mentőautó, ami életem egyik leghosszabb várakozása volt. Amikor ott álltunk a rendőrséggel és a másik férfival, kiderült, hogy a másik, civil ruhás férfi állítólag az öngyilkossági kísérletekhez kivezényelt szakember volt. Azért tudom ezt, mert ezt mondta. Nem a tetteiből. Íme néhány olyan dolog, amire egyértelműen emlékszem, hogy mondta, amikor a mentőre vártunk:

Mit ijesztgeti a barátját? Örülnie kéne, hogy egyáltalán van magának barátja.

Elgondolkodik néha azon, mit csinál az ön körül élő emberekkel?

Nem zavarja, hogy tönkreteszi azoknak az embereknek az életét, akik szeretik?

Megérkezett a mentő. Megkérdezték, hogy akarok-e velük menni, és arra gondoltam: itt az esély arra, hogy ez az egész mögém kerüljön. Itt az alkalom, hogy megszabaduljak a depressziótól. Szóval igent mondtam. Elvittek a pszichiátriai osztályra, ahol megtudtam, mi vagyok valójában. Egy orvos jött ellenőrizni engem. Az összes kérdés között feltette, mit csinálok a megélhetésért. 

Azt mondtam, hogy időnként írok, blogot készítek, fényképezek, és ez körülbelül akkor is volt, amikor elkezdtem alkotni a creativebug-on, és örülgettem a sok alkotós, festős dolognak, amiket az Amazon-ról rendeltem. Tehát alkotónak készültem. Válasza: tehát lényegében nem csinál semmit, eltartott. Eltartott. Mintha pióca lennék, kudarc, csak egy tárgy, valaki, aki nem ér semmit. Az az életem, amelyet némán építettem, azok a dolgok, amelyek miatt kissé hasznosnak éreztem magam, hirtelen egy semmirekellő, értéktelen ember mentségeivé váltak.

Rájöttem, hogy nem kapom meg aznap éjjel sem a szükséges segítséget. Feltettem tehát az arcot, amit mindenki ismer. Az orvos szidta a mentőket, hogy minek vittek oda, mivel nyilvánvalóan semmi problémám nem volt. Azt mondta, hazamehetek, miután végzett a papírmunkával. 50 percre eltűnt az irodájában, csak azért, hogy újra felbukkanjon a zárójelentéssel és egy kis inputtal: Olvastam a blogját az irodámban. Valójában egyáltalán nem látom a vonzerejét, miért fektetne ebbe energiát, olyan semmilyen az egész.

Elmosolyodtam, és ettől kezdve tényleg a lelkembe volt marva. Haszontalan vagyok. Hivatalosan is értéktelen naplopó vagyok. És nagyon szégyellem magam.

[EN]

I have a list of things i have to share and accept nicely organized on my iPad about all the things I need to stop avoiding in order to move forward. One of them is giving me more anxiety to just think about, than the other, but I also feel like that it is a necessary step to recount what I have in order to take a step further. 

A step that I was supposed to start taking 10, 15 years ago, but I didn’t have the strength or the support I needed. 

A step that became vital to take 5, 3 years ago, but I didn’t have the strength, energy or support I needed. 

A step that became a question of life or death, 3, 1 year ago, but I didn’t have the strength, motivation, energy or support I needed.

This is the first one in the series.It is said that you can only truly talk about a subject when you start dealing with it properly. Or at least in my case, give up on the denial and start to accept. 

For years upon years after university, one of my most dreaded question to be asked from me has been along the lines of what I work. What I do. What my job is. What I  do with my days that are counting down as I’m getting older and older, I’m supposed to have a blooming (if not already in full bloom) career in my field of economics or tourism or at least a something. Be a photographer, writer. Anything. 

But what am I, really?

I don’t have a job. I can’t even say my go to answer anymore, either. I’m not a freelancer.

I am not a useful part of society.

 Do you know how I know this? I had a big dip in 2017 in my mental health. Before all the drama about my other issues. It was so scary for M that he called the ambulance from his workplace to come and pick me up because he was scared that that night would become fatal or I’d seriously harm myself. Cops arrived. Banging on the door... I open the door. 2 policemen and a civil clothing person comes through asking me what my problem is. With these words. I had no idea what to say to these men, who had clear judgement in their eyes and actions towards me. What does one say? 

They looked around the apartment, where all I could see was judgement again about the messiness of the place. They said the ambulance was coming to check on me, because they reported suicide attempt in this apartment. (To clarify at this point, this attempt never happened)

The ambulance arrived in 50 minutes which has been one of the longest waits in my life. As we were standing there with the police and the other man, it turned out that the other, civil clothed man was supposed to be the suicide prevention person. I know this, because he said so. Not from his actions. Here are some of the things i clearly remember him saying while we were waiting for the ambulance:

Why would you scare your boyfriend so? You should be glad you even have a boyfriend.

Have you thought about what you are doing to the people around you?

Is it not bothering you that you are ruining the lives of people who love you?

The ambulance arrived. They asked, if I wanted to go with them, and I thought: here’s the chance for having this entire thing behind me. Here’s my chance to get away from depression. So I said yes. They took me to the psychic ward, where I learnt what I really was. A doctor came to check up on me. Among all the questions, he asked what I was doing for a living. I said, well, I do write occasionally, a blog, I take photos, and that was also around the time I started creating on creativebug and got excited about all the things I ordered from Amazon to create. So I was building up to be a creator. His answer: so essentially, you are not doing anything, and he jotted down the word dependent on his file. Dependent. Like I was a leech, a failure, just an object, someone who is not worth anything. My life, that I was building silently, the things that kept me feel a bit of usefulness suddenly became the excuses of a worthless person.

I realized that I will not get the help I needed right away. I put on my face. The doctor scolded the ambulance people about bringing me there, since obviously I had no problems whatsoever. He said I could go home after he was done with paperwork. He disappeared in his office for 50 minutes just to re-emerge with my dismissal papers and an input: I’ve been reading your blog in my office. You don’t really see the appeal at all, why you would put energy into this, you are vanilla. 

I smiled and I had my mind set from then on. I’m useless. I’m officially worthless. And I’m ashamed.

project 366 | március | 2020

Először is elnézést szeretnék kérni előre a hektikus írásmódért. Kusza gondolatok.

Minden szép és jó addig, amíg rá nem jössz, hogy hmm, talán szeretnél színeket használni. Mennyire nehéz már színezni? A mai napig egy kicsit elbizonytalanodom, amikor odáig jutok egy rajznál, hogy életre kéne hívni, mert imádom a színes dolgokat, de nem nagyon értettem sokáig, hogy miért nem lesznek olyanok, mint amilyet szeretnék? Miért nem megy egyik a másikhoz és egyébként is, mi ez, hogy választanom kell csak egy párat, ami tetszik? Én az összeset választom! Azt nem lehet?

Úgy hírlik, nem nagyon, ha arra készülök egy nap, hogy megfogjam azokat az egérgörgőket vagy fürge ujjakat, amik a közösségi médiát böngészik és a hozzá tartozó kíváncsi szempárokat. Ezt akkor még nem tudtam, de nem is nagyon aggódtam miatta (még most sem, majd valamikor fogok, szerintem sajnos/nem sajnos). Az tény viszont, hogy amióta (augusztus) kevesebb színt használok (4-6), sokkal jobban tetszenek magamnak, amiket alkotok. Már csaj azért is, mert tisztának és üdének tűnnek. De ezt majd egy másik alkalomra.

Ami viszont a márciushoz kapcsolódik az az, hogy vízfesteni szerettem volna. Már alig vártam, hogy végre kipróbálhasam az évek óta porosodó ecseteket és csodás festékeket Amazonról - amíg rá nem jöttem, hogy az azt is jelenti, hogy akvarell papírt is kell használnom. Ami azt jelenti, hogy te jó ég, mi van, ha elfecsérelem a csodás ecseteket meg festékeket?... 

Az igazi pazarlás, ha megveszed és nem használod, mondta Marcus. Ezt mantrázva indultam el témát keresni, hogy mégis mi a manót lehetne festeni, mert arcokat nem fogok, mert mégis hogy kezd ahhoz hozzá az ember?... Így lettek épületek, kis utcák rejtett zugai, véletlenszerű formák és alakok... A végére még az arcokhoz is hozzá mertem nyúlni - de csak ceruzával, nehogy elrontsak valamit. :)

A márciusi jobb-rosszabbak itt megtalálhatók, a többieket pedig feltöltöm facebookra, mint mindig.

Előző hónapok:

Január
Február

Ha tetszenek, illetve érdekel, hogy hol tartok az utamon, itt találtok mostanában:
Instagram
Patreon
Facebook

project 366 | február | 2020

Mint említettem egy hete, az első dolog, ami eszembe jutott arról, hogy vajon mit szeretnék rajzolni az a sok arc volt és... a növények. Na most. A növényábrázolás az ötszirmú virágocskákon kívül sosem volt az erősségem, és ha valaki esetleg valami nagyobb szabásúra gondolt, sajnos, ki kell, hogy ábrándítsam. Ötszirmú virágok. Ennyi. 

Ennél azért többet várok magamtól, ha már fejlődni akar az ember lánya... Ideje megtanulni növényeket firkálni, de honnan?... Mint mindenkinek, nekem is van egy legjobb barátom az interneten, és ő azt javasolta, hogy talán kezdhetném Youtube-on. Így is lett. Shayda Campbell csatornáját rohamoztam meg első körben, majd elkezdtem aggódni, hogy ha így tanulok valamit, akkor csak és kizárólag az ő stílusa fog látszódni a saját rajzaimon, így elkezdtem Pinteresten virágfotókat gyűjteni.

Van egy olyan érzésem, hogy ez a Pinterest dolog a következő havi posztokban is sokat elő fog jönni, mert valamiért nekem kifejezetten referencia FOTÓ kell. Rajz, illusztráció, nem jó. Ha már ott vagyunk, hogy az kell, akkor már nagyon nehéz arra gondolnom, hogy nem másolom az egészet cakkumpakk. (A másolás egyébként szerintem nem rossz dolog, ha tanulás ürügyén készül és nem úgy van prezentálva, hogy 'ni, ezt csináltam, vegyétek, vigyétek :) )

Itt van a szelekcióm a hónapról. Jobbak ÉS rosszabbak.

A többieket pedig feltöltöm facebookra, hogy ott szépen minden 366-os képem ékes- és éktelenkedhessen.

Előző hónapok:

Január

Ha tetszenek, illetve érdekel, hogy hol tartok az utamon, itt találtok mostanában:
Instagram
Patreon
Facebook

project 366 | január | 2020

 

Azt hiszed, te halogatsz? Hát, ismerj meg engem, a halogatás koronázatlan királynőjét. :) 

Hogy kezd az ember lánya bele egy olyan dologba, amit évek óta halogat? Ha van még itt valaki, aki emlékszik, egész pontosan 2016 óta terveztem, hogy megtanulok rajzolni, vagy legalábbis a firkáimat új szintre emelni. Az egész digitális mókával kapcsolatos megszállottság és imádat, amibe azóta gyakorlatban is belekeveredtem pedig a fotózós korszakomban kezdődött, szóval lassan 10 éve. Az év végéig szeretném veletek megosztani, hogy miket rajzolgattam, viszont ahhoz hosszú-hosszú blogposztok kellenének és nagyon sok belőlük, hiszen idén nem is tudtam, hogy hogy kezdjek hozzá az írásnak. Ez a poszt is önmagában itt áll csak a képekkel már majdnem 2 hete.

Főleg azért is, mert a maximalizmusom nem is engedte, hogy bármiféle publikus helyen megosszam a firkálmányaimat - úgy érzem sokszor, hogy sokkal jobb, ha már valami csiszolt művet adok közszemlére, nem csak valamit, amin még sokat kell dolgoznom. Nem láthatjátok, hogy gyenge vagyok, vagy ilyesmi. 

Aztán történt, ami történt tavaly, és kellett a motiváció... Visszagondolva a legtöbb motivációm akkor volt, amikor minden nap fotóztam 365 napon keresztül. Van abban valami felemelő, hogy amikor visszanézel 2-3 hónappal ezelőttre, akkor úgy érzed, hogy haladsz valamerre. Más se kellett nekem. Haladni kellett. Épp ideje volt tehát egy újabb 365-nek. A dolgaim miatt nem nagyon jött szóba a fotózás, hacsak nem akartam volna 366 naplementével boldogítani magam, de az már 2016-ban sem tetszett. Így maradt a nagy halogatós dolog. A rajzolás. 

Na, de milyen médium? És mégis hogyan kezdjek neki? Mit szeretek rajzolni? Az utóbbi pár év gamer-léte mellett erre is rájöttem. A loading screen-ek és pajtásokra várások közben nevekkel és kifejezésekkel teleírkált  és telefirkált papírok árulkodása szerint a legjobban arcokat szeretnék rajzolni meg növényeket. Jó kezdőpontnak tűnt, így bele is kezdtem csendesen, csak úgy egy eldugott instagramon. Majd elkezdtem megosztogatni a személyes facebook oldalamon... Aztán az egész túlnőtt rajtam a sok bátorításnak köszönhetően.

Ez nem egy 'nézzétek milyen jól rajzolok' projekt. Ez egy utazás, ez tanulás. És én imádok tanulni.

Ennyi körítés talán elég is, sőt, több mint sok, így inkább beszéljünk januárról.

Január témája: Csak bele akarok kezdeni valamibe. Létrehoztam egy azóta óriássá növekedő Pinterest board-ot többnyire női alakokról, akiket le akartam rajzolni, hogy tudjam gyakorolni az arc formáját. Nem mondom, hogy ma sokkal jobban megy, mint január 1-jén, de legalább kevésbé vagyok aggódós azon, hogy nem úgy néz ki, mint amilyet az én belső katonás énem megkövetelne tőlem. Ezért is itt és most is megosztom azokat a rajzokat is, amiket kifejezetten nem a 'jézusom, ezt nem lehet posztolni' kategóriába soroltam. :)

A többieket pedig feltöltöm facebookra, és a jövőben minden héten beszélek egy kicsit a havi haladásomról, csak hogy még idén befejezzem blogposzt formájában is a sorozatot. :)

Ha tetszenek, illetve érdekel, hogy hol tartok az utamon, itt találtok mostanában:
Instagram
Patreon
Facebook

A semmiről, mindenről és a blog nevéről

Csak semmi van. Semmi mindenhol. Kívül. Belül. Körülöttem és belőlem születve. Csak semmi mindenhol, értelmetlen maszlag. A következőnek a változás évének kell lennie, ha nem az, én is semmi leszek. 

Ez az egy dolog lebegett a szemem előtt homályosan, ködösen, de mégis jól érthetően már olyan régőta, hogy azt is elfelejtettem, hogy mikor kezdődött. Gimnáziumban - amikor elkezdtem félni a kimeneteltől? Egyetemen - amikor nem tudtam már az albérletben maradni sem? Egyetem után - amikor rám zuhant, hogy nem tudok kezdeni magammal semmit, ha nem tudok sehova se menni? Ki tudja... 13, 12, 9 év... Nem számít. 

Azt tudom, hogy csak a rám nehezedő semmi van, a semmi, ami ki akarja oltani azt a kicsi, pislákoló fényt. A semmi, ami arra késztet, hogy gyűlöljem magam, ami hibáztat és földbe döngöl. A semmi, ami már annyira a részem, hogy attól is félek, hogy nem is léteznék nélküle sem. A semmi, ami örökké velem marad, és amitől úgy érzem, megfulladok. Egy kicsit meg is fulladtam talán már. Többször is.

Úgyhogy ennek aztán már tényleg a változás évének kellett lennie. Nem lett az. Már ha a semmit vesszük. A semmi csak van. 

Valami viszont változott. Én változtam. Ahogy a semmi ellen kapálózom. 

Rajzolok. Firkálgatok.

Minden. Egyes. Nap.

Ez a minden. Bár minden nap ugyanúgy van, minden nap próbálok kilátni a semmi mögül, csak a kis fény segít. A rajzolás feltüzeli a fényt. Épp annyira, hogy csak a következő napot látom, de ez épp annyival több, hogy legyen egy nappal több erőm, hogy kapálózzak a semmi ellen.

El sem tudjátok képzelni, milyen régóta tervezem ezt leírni. Talán január vége óta? ...

Meg szeretném osztani veletek a mindenemet. Meglehet, nem sok másnak, de nekem tényleg ez a minden mostanában. 

Ezért szeretném, ha a from panka with love velem változna, felvenné az új nevemet, a mindennel együtt. Ezért megváltoztattam a blog nevét - mostantól lysified néven találjátok meg. A név talán változik, a tartalom talán annyira nem, csak annyiban valószínűleg nem szeretném a mások által készített dolgok bemutatását a fő profilnak tekinteni, szeretném, ha főleg arról szólna, amit én készítek.

Remélem, velem tartotok továbbra is.

Itt találtok mostanában:

Instagram (minden nap feltöltök egy rajzot)

Patreon (tervezek minden hónapra valami cuki lootbox-ot nektek, természetesen ingyen)

Facebook (ezt természetesen tudjátok)

Lysitime | A fekete lyuk

A fekete lyukak az univerzum legerősebb dolgai, épp annyira erősek, hogy egész csillagokat képesek atomjaikra szakítani. Magjukban a gravitáció végtelenül nagy, még a fény sem tud versenyezni vele. Ijesztően hangzik, de addig nincs ok aggodalomra, amíg át nem lépsz azon a ponton, ahonnan már nincs visszaút - a fekete lyuk külső határa ez, az event horizon. Ehhez nem akarsz közel kerülni. Ha véletlenül mégse tudsz parancsolni a kíváncsiságodnak, a fekete lyuk felfal és megemészt.

Tudod milyen, ha túl közel sétálsz? Csak engedd, hadd menjek elég közel...

Lángra lobbant. Először csak a bensőm, majd az egész lényem egy világító tűzgolyóva olvad, minden porcikámat uralja a forróság, csiklandozva, melegen, mindent elsöprően. Hozzá tudnék szokni. Igen, többet, még többet, hadd lángoljak. Most látom csak, hogy itt vagy te is... Végig itt voltál, égetlek téged is hevesen. Nem tudok egy helyben maradni, mozdulni kell, futni kell, rohanni, táncolni, pörögni, égbe szökni kell, nem megállni, érezni kell most vadul, bolondosan, korlátok nélkül és legfőképpen szüntelenül. Igen, többet, még többet. Táncot járok, égek és égetek, magamat és mindent körülöttem, játszom a pattogó parázzsal, hangosan nevetek, a világ elhomályosul a forgásban, csak én vagyok és a tűz, a végtelen tűz. Többet, még többet, gyorsabban, hangosabban, vakítóan, szédítően izzva, többet, még többet, gyorsabban a fénylő zsongásban.

Csak egy pillanat műve, lépnék, kiszalad alólam a talaj.

Zuhanok. Fények eltűnnek, lángok elhalnak, fázom. Csak álom lett volna? Tisztán emlékszem, milyen volt amikor a tűz nyaldosott, emlékszem, talán én magam voltam a tűz? Igen. De nincs idő mostmár.

Fullasztó sötétség.

Semmibe veszek.  Nincs semmi csak az elképesztő nyomás, süket vagyok. Mintha egy ablakon át néznélek, ott vagy a sötétség túloldalán, beszélsz, talán hozzám, nem hallom. Ki akarom nyújtani a karom, el akarlak érni, de nem mozdul semmi. Túl erős a nyomás. Nincs erőm küzdeni, nem is érdemes. Csak nézlek, amíg lehetséges, de már a szemeim sem akarnak engedelmeskedni. Te vagy az utolsó érintés, amit érzek. Te vagy az utolsó dolog, amit látok. Te vagy az utolsó gondolat, mielőtt összeroppanok. Te vagy minden, mielőtt semmi vagyok. 

                                                                               ◊

Black holes are the most powerful things in the universe - strong enough to rip entire stars into atom-sized pieces. In their core, gravity reins supreme, infinitely great, even light can't escape it. It sounds scary, but worry not, there's no threat until you cross the point of no return - the outer border of a black hole, the event horizon. You don't want to get close to this. Failure to control your curiosity will get you eaten up.

Do you want to know it would happen? Just let me go close enough...

It set me on fire. First only my core then my entire being transforms into a bright ball of fire, every piece of my body is overruled by the heat. Tickling, warm, overwhelming. I could get used to this. Yes, more, even more, let me burn. You're here as well... You've been here all along, I'm burning you violently as well. I can't stay in one place, have to move, run, rush, have to dance, skip, spin, have to jump to the skies, not stop, have to feel now, wildly, unbound, unrestrained and most importantly, without a pause. Yes, more, even more. I'm dancing, burning myself and everything around me, I'm playing with sparkling embers, laughing loudly, the world is blurred behind me, all there is left is me with this infinite fire. More, even more, faster, louder, blinding, dizzying, dazzling, more, even more, faster in the glistening buzz.

It's just one single moment, one single step, the world collapses under me.

I'm falling. Lights go out, blazing dies, I'm cold. Was it a dream? I remember clearly, how it felt to be surrounded by the flames, maybe it was me, who was the fire? Yes. But there's no time anymore.

Suffocating darkness.

I'm lost in emptiness. There's nothing left but the incredible pressure, I'm deaf... All I can see is you on the other side of darkness, separated by an unpassable barrier. I can see your lips moving, I can't hear anything you say. I'm trying to reach for you, but I can't move anymore. Too much pressure. I have no strength to fight it, there's no reason to fight at all. I'll just watch you, as long as I can, but even my eyes are getting weaker by the moment. You are the last touch I'm feeling. You're the last thing I'm seeing. You are the last thought before I collapse. You are everything, before I'm nothing.

Showcase #1 | Íróasztal csodái Amazonról 'haul'

Világ életemben imádtam a csodás irodaszereket, írószereket, füzetkéket, textúrás lapokat és általában mindent, ami az íráshoz, alkotáshoz, jegyzeteléshez szükséges kellék. Már egészen általános iskolás korunktól kezdve volt egy amolyan hagyomány, amit Adrival, az akkori legjobb barátnőmmel tartottunk, hogy amikor kicsit több, mint 100-200 forintot kaptunk aznapra, meglátogattuk az iskolával szembeni ajándéküzletet, ahol lehetett kapni mindenféle színű zselés tollat, utántölthetős ceruzát, mintás radírokat... Általában csak 1 új tollra futotta így, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy idővel a tolltartóink túlcsorduljanak szebbnél szebb (és csicsásabbnál csicsásabb) írószerekkel. 

Az évek során az írószerek kicsit háttérbe szorultak, nekem konkrétan a főiskolai évekig, amikor is megízleltem mi az igazi szabadság: eldönteni, hogy az ösztöndíjat, amiért 'keményen' megdolgoztam, füzetkékre, papírokra vagy épp egyéb irodaszerre költsem-e. (Nekem ez volt a heti 'főiskolai buli', ha úgy tetszik, és nem bánom) 

Most is hasonlóképp voltam. 

Amazoról vannak, és igen nehezemre esett dönteni, hogy milyen csodás kinézetű irodaszert vegyek belőle. Ez volt a második alkalom, egyébként, hogy Amazonról rendeltem, először egy éve volt ilyen, amikor beszereztem a Wreck this journal kollekciómat, a gyönyörű festékeimmel és neonszínű zselés tollaimmal. Akkoriban is akartam írni róla, hogy milyen élmény volt kibontani, kipróbálni és általában használni ezeket a holmikat, de úgy voltam vele, hogy nem is tudom végülis, hogyan kezdhetnék neki. Na, most tudtam. Azt hiszem. :) 

A csomagok 2/3-a még hiányzik ugyan, de szeretném megosztani veletek az eddigi gyönyörűségeket, amik közül ugyan 1 nem egészen tartozik az írószer kategóriába, de annak ellenére is egy új kedvenc. Főleg, hogy nagyon élveztem fotókat készíteni róluk! (Ez lehet, hogy valami varázsmondat volt, mert nem hiszitek el, de ahogy leírtam, kopogtak az ajtón az újabb adaggal!)

B L A C K by waruable

Hadd kezdjem azzal, hogy mióta Creativebug felhasználó vagyok, ki vagyok élezve a nem mindennapi dolgokra - például fekete füzetbe írni fehér tollal! Nem tudom még milyen sorsa lesz ennek a könyvecskének, mert nagyon nem akaródzik 'csak úgy' naplónak használni és ahogy megkaptam, egyértelmű volt, hogy kényes lapokról van szó. Minden érintés meglátszik rajta, vonalvezetőről, radírozásról, ceruzás előrajzolásokról szó se lehet itt, mert egyszerűen nem lehet eltávolítani. Szóval, most úgy néz ki, hogy lehet, hogy tényleg napló lesz belőle, esetleg art journal, mindenesetre örülnék neki, ha valamiképpen hozzá tudna járulni a további írós-rajzolós-lettering-es fejlődésemhez a különlegességével. Remélem, kiparancsol a komfortzónámból egy párszor!

White Gelly Roll by Sakura

Nos, nem volt zsákbamacska számomra, mert már a tavalyi neonszínű zseléstollak is Sakurák voltak, viszont azok nagyon vastagok ahhoz, amire szeretném használni őket - lettering-hez! Ezek az újak viszont olyan lágyak és vékonyak, hogy hirtelen kedvet is kaptam ahhoz, hogy kipróbáljam őket, ezt láthatjátok a fekete könyvben, és fentebb a bálnás képen is. :) Vízfestéken is jól szuperál, ami fantasztikus hír.

Rose Gold Clippers by Kikkerland

Hát ezek imádnivalóak! Nem titkolt szándékom volt, hogy azért szerezzem be őket, mert a fekete csipeszek, amiket általában használok borzalmasan mutatnak képeken, és nem kellett csalódnom - tényleg fantasztikusan néznek ki élőben is ezek a kis csipeszkék. :)

Agate Coasters by JIC Gem

El is érkeztünk a nem-éppen-irodaszer kategóriához, benne az egyetlen szereplővel: az achát poháralátétekkel. Mostanában nagyon odavagyok az ásványokért valamiért, imádom nézegetni őket, úgyhogy egyértelmű volt, hogy szeretnék valami különlegeset a lakásba is, amit dekorációnak is lehet használni. Hogy őszinte legyek, nem úgy néznek ki, mint ahogy a képen mutatták őket, amikor rendeltem, de az értékeléseket olvasva, nagy mázlink volt, hogy olyat kaptunk, ami egyenletesen van vágva, és egyáltalán szép színe van (bizony, nem olvasgattam el az értékeléseket előre, mert az Amazon főoldalán, mint 'kiváló termék' szerepelt, én meg ebben bíztam). Nekem tetszenek annak ellenére is, hogy sokkal sötétebbek, mint amit elképzeltem és alig várom, hogy még több képen szerepelhessenek. :)

...

Most pedig ráteszem a mancsom a második dobozomra!

Legyen szép napotok. :)